Akadnak még bizonyára ma is olyanok, akik mentegetik a menthetetlent, így azt kántálják változatlanul, hogy „azért voltak jó kommunisták is”. Példákkal persze nem szolgálnak sohasem. Érthetetlen az erőlködésük.
Bizonyára ismerősek az afféle megszépítések, hogy hát nem minden muszka volt azért „olyan”, hiszen voltak, akik megsimogatták az öklömnyi gyermekpalánták buksiját és még csokoládét is adtak nekik. Nem öltek, nem raboltak, ráadásul nem is erőszakoltak meg senkit sem, hanem szerényen, csendesen meghúzták magukat ott, ahol éppen szállást kaptak.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én egyetlen olyan memoárral sem találkoztam, ami erről szólt volna. Ismétlem, egyetleneggyel sem. Persze vannak azért kivételek, mondhatnók. A doni harcokban sem volt feltétlenül minden magyar és német katona Grál-lovag, hallanók előre. Kivételek ide, kivételek oda, látott már valaki szelíd rókát és ravasz bárányt?
Olvasok egy fölöttébb értékes történelmi tanulmányt – szerzője történelmi apologetikus műveiről eléggé ismert atya volt a két világháború között –, amelyben az alábbi történeten akad meg a szemem:
„[…] még az első proletárdiktatúra idejében történt, hogy az Esztergommal szemben fekvő Párkányban tartózkodván, mint káplán, akkor, mikor oda a csehek elűzése után a magyar kommunisták bevonultak, több vöröskatona a plébánián kért szállást. Mivel elutasítani nem lehetett őket s a káplánszoba külön bejáratú volt, a plébános kért, hogy adjam át nekik az én szobámat, én pedig menjek addig az ő lakásába, nehogy az egész házba legyen szabad bejárásuk.
Beleegyeztem, kértem azonban az illető vöröskatonákat, hogy a kis álló íróasztalomat, melyben féltettebb dolgaim s néhány száz korona volt ezüstben, hozzák át új lakásomba. Erre ők – egyáltalán nem sértő módon – kijelentették, hogy ha akarom, vitessem el én, de ők maguk nem viszik, mert az sérti az ő kommunista önérzetüket. (Akkor még voltak önérzetes vöröskatonák, nem úgy mint a második kommunizmus idején, mikor már idejétmúlt volt a mozgalom s csak az orosz állam fegyveres hatalma tartotta a rendszerben a lelket, de az természetesen erősen tudta benne tartani.)
Ők – mondták szerényen – nem tolvajok, akik elől el kell rejteni az értékeket, hanem felszabadult és felvilágosult művelt munkások, akik nem elzüllöttek, hanem felemelkedtek azzal, hogy kommunisták lettek. Nekik nem kell a másé, mert ők munkával keresik kenyerüket. De szükségük sincs arra, hogy lopjanak, hiszen az ő államuk ellátja őket mindennel s ad hozzá olyan fizetést is, melynél többre nincs is szükségük. Ha én nem bízom bennük, vigyem el abból a szobából azt, amit féltek tőlük, semmi kifogásuk ellene, de azt ne kívánjam, hogy még ők alázzák meg magukat annyira, hogy elismerjék, hogy az ő becsületükben és proletár öntudatukban megbízni nem lehet.
Rám a lehető legjobb hatást tette ez a nem kihívó s mégis öntudatos beszéd, sőt egyenesen tiszteletre gerjedtem tőle s otthagytam a szobában mindent. Csak néhány napig tanyáztak ott, aztán a sereggel együtt továbbvonultak s én szobámba visszaköltözhettem. Első dolgom volt megnézni az ezüstöt. Eltűnt. De nemcsak az tűnt el, hanem még a szobában levő összes szekrény is mind fel volt törve, köztük még az ott elhelyezett plébániai könyvtár szekrénye is. Tehát nemcsak tolvajok voltak, hanem rablók és betörők is, tehát egyenesen börtöntöltelék gonosztevők. De emellett ők is milyen hivatásszerűen és rokonszenvesen tudtak hazudni s fejtegetni azt a felszabadult munkásönérzetet és büszke proletár öntudatot, melyet gyakorolniuk kellett volna s melyet elméletben – úgy látszik – el is sajátítottak a pártiskolában.
Nemsokára azt is hallottam, hogy ugyanők a faluban dicsekedve mutogatták ismerőseiknek a tőlem rabolt ezüstöt, s azt hirdették, hogy a kommunista kormány pénzügyileg olyan jól áll, hogy ők a zsoldjukat legutóbb már ebben az ezüstben kapták meg – rövidesen pedig már aranyban fogják megkapni. (Tudvalevő, hogy a valóságban még rendes bankójuk (kék pénzük) se volt s a tőlük hamisított, mindenkitől lenézett „fehér pénzzel” fizettek.) Lám, ezek is milyen igazi kommunisták voltak s milyen hivatásszerűen tudtak színészkedni és hazudni akkor is, mikor a párt, s akkor is, mikor a maguk érdekéről volt szó.
Én magam még csak annyit mondtam az érdekes hírt közlőnek, hogy a dicsekvők azt az ezüstpénzt tőlem lopták „zsoldban”, sőt azzal „büntettem meg” őket, hogy akkor se tettem ellenük feljelentést, mikor hamarosan helyreállt a törvényes uralom s ezeknek az ezüstben fizetett zsolddal dicsekvő egyéneknek egyike ott élt a faluban, mint más tisztességes ember.
A nép naiv és hiszékeny, de bölcs is egyúttal és bámulatos ösztöne van az igazság, a becsület és a jellem megállapítására. Ezt a kommunista vezetők tekintetében is jellegzetesen tapasztalhattuk. Hiába volt a sok reklám, öndicsekvés, csalás és hazudozás, nem tudtak se tekintélyt, se hitelt, se becsületet szerezni. Bámulatos, hogy a hátuk mögött milyen megvetéssel és lekicsinyléssel kezelte őket majdnem mindenki, mennyire nem tudtak a nép előtt tekintélyt szerezni annak ellenére se, hogy mindenki kenyere, élete, szabadsága, sorsa tisztán tőlük függött. Tudta mindenki, hogy ez az uralom nem lehet tartós. Egy balatonfüredi kálvinista paraszt már uralmuk első éveiben azt mondta róluk, hogy ezek olyanok, mint a döglött róka. Már döglött, de még senki se mer hozzányúlni, mert attól fél, hogy még megharapja.”
(Pezenhoffer Antal: A magyar nemzet történelme. XII. kötet. Pilisszentlélek, 2006. Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell Alapítvány Út, Igazság, Élet Kiadója, 415-416. old.)
Ha rajtam múlna, ezt a memoárrészletet beletenném minden, kommunizmussal foglalkozó történelemkönyvbe. De mindegyikbe. Mert ebből a tömör leírásból egyértelműen kiderül, hogy milyen is a kommunista ember hamisítatlan természete. Azért voltak jó kommunisták is? A történelem tehát egészen mást mutat.
Fáy András (1786-1864) népmeseírónk és aforizmagyűjtőnk egyik tanmeséje szerint a skorpió egyszer arra kérte a teknősbékát, vigye át a hátán a folyó túlsó partjára. A teknősbéka azonban vonakodni kezdett, mert ismerte a skorpió orvul támadó alattomos természetét. De miután a skorpió esküdözött, hogy nem tudna hálátlanságot elkövetni, a teknősbéka fölvette a hátára. Ám amikor a víz közepén jártak, érezte, hogy a skorpió fúrja a hátát. Fölháborodva szemrehányást is tett a szószegésért, mire a skorpió így felelt:
„Jobb lenne, te ostoba, ha magadnak tennél szemrehányást, amiért abban bíztál, hogy meg tudom tagadni a természetemet!”
Nos, Fáy korában a kommunisták forradalmár előfutárai ugyanígy jártak el, mint Pezenhoffer történetében. S ivadékai ma sem viselkednek másként. A kommunizmus ugyanis alighanem olyan, mint mondjuk a szarkóma. Sohasem tudni, mikor és hol újul ki.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info