Sokan azzal jönnek, hogy azok a papok milyen hitvány emberek. Vizet prédikálnak és bort isznak. Hitük csak közönséges képmutatás, tudásukról nem is szólva. És a valóság? Arról miért nem szólnak, hányan nem sértették meg a gyónási pecsétet, sőt lettek annak áldozatai, vagy védték meg hazájukat életük árán?
Nos, erre nem kezdem el itt most hosszasan ecsetelni (könyveket töltene meg ugyanis), mi mindent köszönhetünk az papoknak (mármint a katolikus papoknak). Válaszul csupán – a józan paraszti ész alapján – annyit jegyzek meg (tekintettel arra, hogy valóban voltak, vannak s nyilván lesznek is rossz papok): attól, hogy vannak, akik rosszul számolnak – vagy életük erkölcsileg komolyan kifogásolható – még nem felesleges a matematika.
Bajban lennők, ha csak megközelítő pontossággal kellene felsorolnunk, hány pap áldozta világszerte életét híveiért és földi hazájáért. A sok példa közül álljon most itt egy magyar.
Kucsera Ferenc (született 1892-ben Léván) Szentendre köztiszteletben álló káplánja volt, amikor is 1919. június 24-én a kisvárosban ellenforradalmi mozgalom vette kezdetét. Egyesek elkérték tőle a templom kulcsait, hogy félreverjék a toronyban a harangokat s így adjanak jelt a megmozdulásnak. A Lenin-fiúk tudták, hogy nem Kucsera irányítja a mozgalmat, de azt is, hogy tőle kérték el a kulcsokat, vagyis ő tudja, kik az ellenforradalmárok. Ezért – és csak ezért! – kínozni kezdték. Tizenkilenc helyen törték el csontjait! Utolsó órájára fogolytársa, Klincsek Iván így emlékezett vissza:
„1919. évi június hó 25-én éjjel ½ 11 órakor hozták fel a vörösök dr. Kucserát a Weresmarty-villába. Összekulcsolt kezekkel állott hóhérjai előtt. Ajka csendesen mozgott, látszott, hogy Istennel társalog. Tekintete a végtelenbe meredt, már élve sem a földön járt a lelke. Mikor a pribékek ráordítottak, hogy valljon – mert vallomásával megmentheti életét –, halkan, de öntudatosan ennyit mondott: magamról már mindent elmondtam, amit tudok, másokról nem mondok semmit.
Mikor kimondták rá, hogy ki fogják végezni, mindig sápadt arca egy árnyalattal még halványabb lett, de szemei a petróleumlámpa fényénél egész különösen csillantak meg. Úgy látszik, már a túlvilágot látta. Azután elvitték…”
Hívei közül Sulyok Kálmán hozzátette:
„Elvitték. Le a Duna-partra és négy golyót eresztettek törékeny testébe, majd rohamtőrrel kegyelemdöfést adtak szívébe, amelynél nemesebb szív kevés dobogott e földön. Feláldozta magát nős, családos katholikus testvéreiért és biztos, hogy míg az esendő test utolsót vonaglott, lelke már a menny zsámolya elé térdelve, könyörgött megkínzóiért: Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, hogy mit cselekszenek.”
Hát igen, így hal meg egy hős. De vajon van-e fogalmuk sokaknak arról, hány Kucsera atya volt a múltban vagy van ma is? Miért mindig csak a rossz papok eseteit sorolják (bűneiket gyakran amúgy is erősen eltúlozva, felnagyítva)? Lehet, hogy azért, mert erkölcsileg sárosak, vagy éppen egyházi tájékozottságuk – finoman fogalmazva – feltűnően hiányos, s mégis, ők akarják megmondani, mikor mondjon le a pápa, vagy ők akarják eldönteni, maradjon-e a cölibátus vagy sem?
Ki mint él, úgy ítél. Jobban tennék, ha nem a papokon kérnék számon saját lelki-szellemi elbotlásaikat, hanem előbb magukba néznének, és vennének példát a jó, a hős papokról, a Kucsera atyákról.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info