A szentek sorából szeptember 3-án van Szent X. Piusz pápa ünnepe. A legújabb kor talán legnagyobb szentatyája. A hitvédők sorából való.

Az egyik legjobb magyar katolikus egyháztörténet ekként részletezi személye és pályája jelentőségét:

„Giuseppe Melchiorre Sarto 1835. június 2-án született. Szülei egyszerű munkásemberek voltak Riesében; ez a falu a gazdag felsőitáliai síkságon van, Vicenza és Treviso között. Apja, Giovanni Battista szabó és postai kézbesítő volt, nagy szegénységben, sok gyermekkel: József fia a falu plébánosánál kezdte tanulni a latint, hogy a közeli castelfrancoi latin iskolába iratkozhassék, innét tizenöt éves korában a páduai szemináriumba került s nyolc éven át a felső gimnáziumi tanulmányokat, majd a teológiát végezte s inkább korrekt tanulásával, készsége és vasszorgalma által tűnt ki, mint a lángész jegyével, és 1858. szeptember 18-án pappá szentelték a castelfrancoi dómban s anélkül, hogy feltűnést keltett volna. 9 évig volt buzgó és derék káplán Tombolóban, 1867-től pedig plébános, majd esperes Salzanóban, mind a két helyen a pap legrokonszenvesebb és legvonzóbb tulajdonságaival, sok egyszerűséggel, jósággal, közvetlenséggel, humorral, jótékonykodással, a hitélet újjászervezésére való törekvéssel s amellett hazafias érzése őszinte megvallásával. A népből származó, a nép között élő, ennek minden problémáját ismerő olasz pap legjobb típusa volt és terelte rá a további figyelmet, hisz az egyházmegyei papság feladatai az olasz államnak és társadalomnak a pápasággal való konfliktusában egyre nőttek, a viszonyok egyre jobban, majdnem félelmetesen romlottak: az új Olaszország éppen 1867-től kezdve az eddigi eszközöket kivette a papság kezéből. Mint egyházmegyéje egyik legkiválóbb lelkipásztora lett apát 1875-ben Trevisóban és ugyanott püspöki kancellár, szemináriumi spirituális, majd az egyházmegyei szentszék tagja és püspöki vikárius. Pályafutása egészen szabályos volt. Harmincas éveinek kezdetéig káplán volt, negyvenedik évéig plébános, ötvenedik évéig egyházmegyéje középponti kormányzatában dolgozott. Ekkor már bizonyos volt, hogy püspök lesz.

Egyházmegyéje a legelhanyagoltabbak közé tartozott, szinte egy század viszontagságait érezte: a régi osztrák uralom jozefinizmusát, a napóleoni idők gazdátlanságát, a nemzeti forradalom zavarait; értelmisége szabadkőműves volt, kispolgársága liberális és különösen az ipari várossá lett Mantua egyik fészke volt az olasz szocializmusnak. A hívők élete külsőleg is elszakadt az Egyháztól, legnagyobb részük már nem járt templomba sem, ünnepeken dolgoztak s a jegyespárok megelégedtek a világi házasságkötéssel. Giuseppe Sarto munkáján meglátszott, hogy kilenc évig káplán, kilenc évig plébános volt s kilenc évig egyházmegyei középpontban tevékenykedett. Egy frontban hozta rendbe egyházmegyéjét, a püspöki hivatal tevékenységének megszervezése mellett a papképzést a papság lelki életének átformálásával és a hívők felé való fordulással; mindjárt kezdetben kétszer járta végig egyházmegyéjét, miközben vizsgált, gyóntatott, áldoztatott és bérmált, sőt katekizmusra is oktatott. 1888-ban egyházmegyei zsinatot tartott. A mantuai egyházmegye valóságos mintaegyházmegyévé emelkedett. Ekkor már előrelátható volt számára a bíborosi kalap.

XIII. Leó 1893. június 12-én a S. Bernardo alle Terme di Diocleziano-templom bíborosává nevezte ki, majd ugyanennek a hónapnak a 15-én a velencei pátriárka méltóságával tüntette ki. Az olasz kormány ugyan megtagadta a kinevezés elismerését, mert magának igényelte a kinevezés jogát, de mégsem tiltakozott. Amikor I. Umberto király 1895-ben Velencébe jött, Sarto kihallgatáson jelent meg nála s kifejtette, hogy az állam e magatartásának milyen káros következményei vannak mind az államra, mind az Egyházra nézve. A király igazat adott neki és ő is úgy megszerette a püspököt, hogy nem győzte azután eléggé dicsérni mások előtt. Végül is, amikor a Vatikán az eritreai apostoli prefektúrára francia helyett olaszt nevezett ki, a kormány Sarto kinevezését elismerte. Később pedig a pátriárka sikeresen közvetített egy viszályban az egyházi közigazgatás és a királyi ház között

A majdnem hatvanéves új főpap, akinek életútja apró kis lombardiai faluból vezetett Velencének súlyos történelmi emléket árasztó pátriárkai székéig s pályafutása itt bevégződni látszott: ugyanolyan energikus kezekkel, mint püspök-korában, nyúlt bele egyházi tartományának életében. Emelte a papság helyzetének és kultúrájának színvonalát, szigorúbb életfegyelmet tartatott, lelkigyakorlatokat rendezett, a szemináriumot kánonjogi fakultással bővítette, az istentiszteleteket megtisztította a liturgiai kinövésektől és a templomokban elrendelte a gregorián egyházi ének fokozottabb ápolását. Itt is két vizitációt tartott és 1898-ban tartományi zsinatot hívott össze. Határtalan volt jószívűsége és a szegények iránt való szeretete. Huszonháromezer líra jövedelme és feltűnően szerény háztartása ellenére sohasem volt pénze, mert mindenét a szegényeknek adta.

Bármekkora volt Rampolla bíboros feltétlen tekintélye s bármekkora propagandát teremtettek annak a gondolatnak, hogy csak kuriális bíboros kerülhet a modern időkben az Egyház trónjára, olyan, aki belülről ismeri az egyházkormányzás bonyolult technikáját és feladatait, mégis a század utolsó éveitől kezdve már nyíltan a papabilek között emlegették. Egyáltalában nem volt véletlen, hogy neve XIII. Leó utáni pápaválasztáson felmerült.

Az új pápára váró feladatok semmiképpen sem voltak könnyűek; XIII. Leó után egész csomó egyházpolitikai és egyházkormányzati ideje előtt mindenekelőtt maga az új korszak, a büszke 20. század, a maga új lendületet kapott technikai kultúrájával, az osztályai között kiélezedő ellentétekkel, politikai problémákkal; magának az Egyháznak ott voltak mint újonnan nyílt és a pápai állam által el nem intézett tények: a római kérdés, a francia egyházüldözés, a hitéletben a szorosan vett kegyelmi élet mellett jelentkező hitbuzgalmi és közéleti szervezkedés kérdése. Mindezekkel szemben mint az uralkodás összefoglaló elve jelenik meg az új pápa állásfoglalása, az „E supremi apostolatus cathedra” kezdetű, 1903. október 4-én kiadott trónralépési enciklikájában a „Mindent megújítani Krisztusban – Instaurare omnia in Christo” – gondolata.

Ha összegezzük mindazokat az intézkedéseket, melyeket X. Pius tett, nyilvánvaló működésének és gondoskodásának iránya: ezek az intézkedések nem kifelé fordulnak, hanem majdnem kizárólag az Egyház belső élete felé. Egy rendszernek, ha nem is egymásután való, de mindenesetre majdnem hiánytalan teljességében vonulnak át az egész egyházi életen; olyan pápa intézkedései ezek, aki mint káplán és plébános a pap minden funkcióját végezte, a hitoktatást éppúgy, mint a szentségek kiszolgáltatását, akinek sokszor volt alkalma hívei oldaláról, mintegy hívei felől szemlélni azt, hogy az Egyház feladatai milyen módon illenek együvé a modern élettel; hogy a papság életében, tanulmányaiban és gondolatvilágában s egyúttal a hívők gondolatvilágában, mik azok a tényezők, amelyek az adott helyzetnek megfelelően irányításra szorulnak. A pápai trónusra jutott plébános olyan gonddal rendezte az Egyháznak ezeket a kérdéseit, mintha csak egy egész világra kiterjedő óriás plébániáról lenne szó. Pápaságának ebben van legfőbb jellege és ez a jelleg kétségtelenül megragadóan nagyszabású.

Reformintézkedései felölelnek úgyszólván mindent, ami a hitélet és az Egyház belső életének szempontjából csak kérdéses lehet.

A római kúria reformja már régóta esedékes volt. Az illetékességi határok elmosódtak, némelyik kongregáció erősen túl volt terhelve, mások feleslegesek voltak. A reform csökkentette a kongregációk számát, arányosan elosztotta a munkafeladatokat, mindenütt elválasztotta az igazságszolgáltatást a törvényhozástól, rendezte a hivatalnokok helyzetét. Rendezett azonkívül egy régóta visszás kérdést is, az okirati illetékekét. Ezek mint a kúriai hivatalok fő jövedelme, elég magasan voltak megszabva s korszerűtlenné váltak, amióta a híveknek aránylag szegényebb rétegéből is sokak ügyei kerültek római döntés alá. Ezért X. Pius reformja most kétféle illetéket szabott meg — nagyobbat a gazdagoknak és lényegesen kedvezőbbet a szegényeknek.

A pápai hivatalok ügymenetének modernizálásához lényegesen hozzájárult egy kúriai hivatalos lap kiadása; az első „Acta Apostolicae Sedis” — megjelent 1909. január 1-én — a pápai konstitúciókat és a kúriai hatóságok engedélyét hozza.

Fejlesztette, az időkhöz alkalmazta a liturgiát. Az 1904. április 25-én kiadott motuproprióban elrendelte a liturgiai könyvek új kiadását s az énekrész szerkesztését a solesmesi francia bencésekre bízta. Azonkívül egyházzenei főiskolát is alapított.

Egy motupropriójában s a „Divino afflatu” kezdetű bullájával a breviáriumba hozott mélyreható változtatásokat. A parancsolt ünnepnapok száma korlátozódott, a hosszú vasárnapi és ünnepi officiumok rövidebbek lettek, a zsoltárok az egyes napokra úgy oszlottak el, hogy egy hét alatt mind a százötven sorra került. A breviárium és a misekönyv vasárnapi officiumai az egyházi évben ismét uralkodó helyet kaptak, szentek ünnepei a jövőben csak „commemoráltatnak”, kivéve Isten Anyjának főünnepeit, az apostolokét s a templom és a rend patrónusainak ünnepeit. Mindez az Egyház belső ügyeinek egy új christocentrális rendezése volt.

A „Quisnam in re biblica” kezdetű apostoli levélben (1906. március 27.) a Szentírás tanulmányozásának fontosságára hívja fel a figyelmet s tizennyolc cikkelyben hasznos utasításokat ad a szemináriumoknak és az egyetemeknek. 1909. május 7-én megalapítja a pápai Szentíráskutató Intézetet.

Nagy gondja volt a klérus fegyelmére és hivatásbeli kötelességteljesítőjére, a papi egyéniség kialakítására. (A világ összes papjaihoz intézett „Haerenti animo” kezdetű pásztorlevél.)

A vallásoktatás kérdésével az „Acerbo nimis” kezdetű pásztorlevél foglalkozik. (1905. április 15)

Lelkipásztori tapasztalatai alapján a gyakori és mindennapi szentáldozástól az erkölcsös élet erősödését várta és a janzenista szemlélet végleges megdöntését látta benne. A pápának ebbéli tevékenységét a Congregatio Sacramentorum, 1910. augusztus 8-án kiadott dekrétuma tartalmazza, amelyben gyermekeket is enged első szentáldozáshoz. Ez összhangban volt a régi gyakorlattal, vagyis hogy „a gyermekek körülbelül hétéves korukban áldozzanak, bizonyos körülmények között előbb vagy később”: most a gyermekeknek az egyes vidékeken való fejlődését is számításba kellett venni.

X. Pius a vallási élet ápolása mellett legfőbb feladatának látta megvédeni a hit tisztaságát a külső támadások ellen. A modernizmus ellen való megnyilatkozása főpapságának leghevesebb harcait adja. Egy 1907. április 17-én történt allokúciójában mindenki figyelmét felhívja a „modernizmus” elleni harcra. A modernizmus nemcsak egy herezis (eretnekség), hanem minden herezisnek foglalata és egyben mérge, és a párizsi katolikus egyetem püspöki protektorait május 6-án a skolasztikához való csatlakozásra utasította. Tehát a „Lamentabili”- dekrétum az új Syllabus-sal 65 vallási tévedést tartalmaz. És augusztus 28-án az inkvizíció elrendeli, hogy azok a lelkészek, akik ezekhez a tévedésekhez ragaszkodnak, hivatalaikból eltávolítandók. A híres és közismert „Pascendi”-enciklika a modernizmus ellen szeptember 8-án kelt. A november 18-i Motuproprio megismétli és megerősíti a Syllabust és az enciklikát, hozzátette a kiközösítést mint büntetési lehetőséget és figyelmeztette a püspököket az óvatossági rendszabályok betartására.

A Syllabus első nyolc tétele összefoglal egy csomó támadást az egyházi tanítói hivatal és tanainak kötelező ereje ellen. A 9-19-ig terjedő pontok a modern bibliai exegézisnek azok az állításai, amelyek a Szentírás isteni eredetét tagadják, 20-26-ig ennek következményei, vagyis a kinyilatkoztatásszerűség kétségbevonása, 27-38-ig a legfontosabb dogmák tagadása, mint Krisztus istenségének, természetfölötti tudásának, megváltói tudatának, szenvedése és halála engesztelő jellegének s testi feltámadásának tagadása; a 39-51-ig tagadják a szentségeknek isteni eredetét és hatását, az 52-63-ig pedig kétségbe vonják az Egyháznak és a pápaságnak Krisztus által történt alapítását s küzdenek az Egyház irányítása és tevékenysége ellen. Az utolsó két pont végül azt követeli, hogy az Egyház reformálja meg az Istenről való keresztény tant: a teremtés, a kinyilatkoztató, a testté lett Ige és a megváltás fogalmait s hogy a katolicizmus egy dogmátlan kereszténységben egyesüljön az igazi tudománnyal. Ezek a tételek legnagyobbrészt Loisy és más francia szerzők 1903-ban indexre tett írásaiból valók.

A Pascendi-enciklika nagyobbrészt kommentár a Syllabushoz, de túl is megy rajta, amennyiben tudományosan analizálja a modernizmust és törvényhozóilag le akarja győzni. Az enciklika két részből áll. Egy elméleti részből, amely a modernisztikus rendszert vázolja és kritizálja, és az ellenrendszabályokból.

A modernizmus, miként az agnoszticizmus is, kizárja a hitet a megismerés eszközei közül. Azt tartja, hogy az emberi értelem a természetfölöttiből semmit sem ismerhet meg, és a vallás nem egyéb, mint az ember érzelmi szükséglete. És az értelem ezeknek az érzelmi szükségleteknek megfelelően hozta létre az Egyház tanítóhivatalától megerősített dogmákat. A modernizmus szerint a hit, dogma, szentségek, istentisztelet és Egyház, a valóságtól és igazságtól eltérően csak az érzelem szüleményei, így például különbséget tesz a történelem Krisztusa és a hit Krisztusa között. Tagadja Krisztus feltámadását, minthogy ez nem egyeztethető össze a tudományossággal, Krisztus csak az emberek hitében támadt fel és az emberek hitében él tovább. Az enciklika sorra veszi a modernisztikus hit, a modernisztikus teológia, történelmi felfogás, kritika és apologetika állításait és kritika alá veszi.

Az enciklika második fele éles rendszabályokat tartalmaz: gyanús tanárok elmozdítása az egyházi intézmények katedráiról, a pappászenteléstől gyanús egyének visszautasítása és a tilalom, hogy az egyházi főiskolák és egyetemek növendékei teológiai és filozófiai tárgyú előadásokat hallgassanak világi egyetemeken, továbbá az egyházi cenzúra kiépítése s minden egyházmegyében consilium vigilantiae felállítása, amelynek az a feladata, hogy a modernizmus nyomait kutassa az egyes könyveknek még az újranyomtatásában is, a papi kongresszusok korlátozása és végül a püspököknek periodikus és esküvel megerősített beszámolói az apostoli székhez.

Olaszországban energikusan eljártak a modernizmus ellen. Sajtóorgánumuk, a Rinovamento elnémult s Mannucci római teológiai tanár 1909-ben már azt mondotta, hogy teológiai modernizmusról már nem lehet beszélni. A mozgalom vezetői, Murrie és Mincchi kiléptek az Egyházból s egy egész csomó pap és szerzetes is követte őket. A Civilta Cattolica egy híradásában azonban a modernizmusnak egy újabb áramáról beszél és a Corriere della Sera egy titkos modernista szervezetről ír, amely néhány szemináriumban kézinyomású könyveket állít elő. A pápa „Sacrorum Antistitum” kezdetű motupropriójában (1910. szeptember 1.) radikális rendszabályokat hozott ez ellen a titkos propaganda ellen. Szószerint megismételte a Pascendi-enciklika diszciplináris előírásait, a szemináriumi növendékeknek és papjelölteknek pedig néhány új utasítást mellékelt. A püspököknek és a szemináriumi vezetőknek szigorúan kell felügyelniük a papjelöltek tanulmányaira s hogy „idejüket ne vesztegessék olyan elfoglaltságokkal, amelyek figyelmüket papi stúdiumuktól elvonják”, megtiltja, hogy a papnövendékek újságokat és folyóiratokat bármilyen jók is azok, olvassanak. Az egyházi iskolák tanárainak a püspökkel meg kell beszélniük előadásaik tárgyát s a püspöknek szigorúan kell felügyelnie a tanításra. Ha valamelyik tanár az Egyház tanításától eltér, azonnal el kell mozdítani, s a püspököknek előírta, hogy a modernisztikus tévedések ellen való küzdelmet esküvel fogadják meg. Ugyanígy esküt kellett tenniük az összes lelkipásztoroknak is, akik vezetőállásban voltak.

A pápának a modernizmus ellen való küzdelmében nagyobb feltűnést az Editae saepe kezdetű Borromaeus-enciklika (1910. május 26.) keltette, amely részben a modernistákról, mint hamis reformátorokról beszélt. Az enciklikát Borromei Szent Károly emlékezetének szentelte, aki fáradhatatlan előharcosa és híve volt az igazi reformoknak, amelyek Krisztus országát megújították. A pápa különbséget tesz benne igazi és hamis reformátorok között és különösen a hit tisztaságának megőrzésére figyelmeztet és kiemeli a keresztény oktatás és az ú.n. semleges laikus iskola közti különbség fontosságát, az Egyház tanítói hatalmának érvényességét és megemlíti a Katolikus Akciót, amely a keresztény irgalmasság minden cselekedetét felöleli.

Ugyanúgy, mint Olaszországban, Franciaországban is jelentkeztek olyan irányok, amelyek katolikus érdekekért, de katolikus mivoltukat be nem vallva, polgári, tisztán világi alapelvekből elindulva kívántak katolikus mozgalmat teremteni. Még 1900-ban megalakult a Syllon-egyesület azzal a célkitűzéssel, hogy különösen az értelmiségi ifjúságot a kereszténység szellemében demokratikus politikai tevékenységre neveli. X. Pius elismerte kétségtelen jóindulatukat, de elítélendőknek találta frazeológiájukban az öntudatlanul naturalista és protestáns behatásokat, elvi alapvetésük tisztázatlanságát, a filozófiai és teológiai iskolázatlanságokat. Utal arra, hogy a Syllon elképzelései mögött olyan egyház dereng, amely tartalmazza ugyan az Egyház minden igazságát, azonban tulajdonképpen esztétikai és gyakorlati indítóokokból gyűlnek körébe a Syllon hívei s egyháznak nem mondható, egy természetfeletti küldetést, hierarchiát és kegyelemközlést nélkülöző egyház. Ezért úgy rendelkezett, hogy a Syllon központja szűnjék meg és egyesületei helyezkedjenek a helyi püspök vezetése alatt.

1914 végzetes júliusának és augusztusának napjaiban kitört az a harc, amelyet ez a nem politikus pápa olyan megdöbbentően éles előrelátással előrelátott és annyiszor megjövendölt. Magánbeszélgetéseiben nem egyszer hangoztatta ennek a háborúnak eljövetelét és felvázolta körülményeit. Mégis a háború kitörése lelke mélyéig megrendítette őt és 1914. augusztus 2-án kelt apostoli iratában a földkerekség minden kereszténye előtt hangoztatta megilletődöttségét és a szívüket Krisztus felé irányította, mint aki a leghatalmasabb közvetítő Isten és az emberek között. „Szívesen áldozom fel életemet is, ha Európa békéjét meg tudom ezzel vásárolni” — mondta Machi grófnak.

1914. augusztus 20-án rövid betegség után a tüdőgyulladás végzett vele. „Szegényen születtem, — írta testamentumában — szegényen éltem és szegényen haltam meg!” Kifejezte még azt a kívánságát, hogy ne balzsamozzák be és nem akart díszes sírkövet szoborral; sírja, amely valóban a legegyszerűbbek közé tartozik, nem visel más feliratot, mint nevét, — „X. Pius pápa” — ott áll a vatikáni grottákban és egyike azoknak a síroknak, amelyek legközelebb vannak Szent Péter sírjához. Éjjel-nappal égő gyertyatenger övezi, mert halála napja óta a szentség hírében áll és különösen a római asszonyok keresik fel, a leendő fiatal anyák vagy azok, akik gyermeket szeretnének; a békesség és a szeretet és az egyházi élet bensőségének pápája körül egész sereg asszony imádkozik egész napon át, míg csak a Szent Péter-templom nyitva van; ahhoz a programhoz, amelyet X. Pius pápai trónusra való léptekor bejelentett, az egyházi élet, a hitélet, a szeretet bensőséges elmélyítésének programjául, szinte még halála után is hűséges maradt. Életrajzírói közül többen kísérelték meg pusztán az életrajzírót elragadó hév panegyrisei kapcsán egy új korszakot nyitó pápának tenni meg, de az előzményekből látható, hogy noha valóban sorra jelentkeznek X. Pius pápa alatt az egyházi élet új hatásai a társadalom felé, ezek azonban mind bizonyos fejlődés eredményei. Azonban ettől is eltekintve X. Pius pápaságának ideje az az évtized, amit közvetlenül a világháború kitörése előtt ő jegyez nevével: az egyháztörténet legjelentékenyebb és legdöntőbb időszakai közé tartozik s vele egy végtelenül egyszerű, végtelenül szeretetreméltó emberi egyéniség szerepét jelenti a pápai trónon.”

(A keresztény Egyház története. VIII. kötet. A jelenkor egyháztörténete. Szerkesztette.: Bangha Béla SJ és Ijjas Antal. Budapest, 1941. Pázmány Péter Irodalmi Társaság-Korda Rt. Nyomda, 196-221. old.)

X. Piuszt XII. Pius pápa 1951-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatta. Méltán hiszen a legfőbb küzdelmet a ma is oly elterjedt modernizmus ellen vívta.

Mi is a modernizmus? Válaszul álljon itt két lényegi válasz e kérdésre.

Az egyik – talán a legilletékesebb – Géfin Gyula teológiai tanár írása (A modernizmus, in: Katolikus Lexikon (szerk.: Bangha Béla SJ)):

„A modernizmus egyházi értelemben a keresztény hit- és erkölcstannak helytelen alkalmazása a mai gondolkodásra és életre (amerikanizmus, reformkatolicizmus stb.). Különleges értelemben az az irányzat, mely a teológiát a modernség nevében Kant agnoszticizmusára akarja építeni. A modernizmus negatív része az agnoszticizmus, amely szerint az értelem csak az anyagi tárgyakat tudja megismerni, azoknak is csak érzékeinkben keltett hatásait. Az érzékfeletti dolgokról semmiféle ismeretet nem szerezhetünk, tehát Isten elérhetetlen értelmünk számára.

A modernizmus pozitív része a fideizmus. Eszerint nem az ész, hanem a szív útján jutunk Istenhez. A lélek mélyén elemi erővel él a szükségérzet, a vágy Isten után. Ez kelti megfelelő körülmények közt a lélek felszínére a vallásos érzést. Ennek tudatosodásával a lélek átéli az istenséget, közvetlen kapcsolatba jut a végtelennel; ebben áll az Isten önkinyilatkoztatása.

A hit (vallás) tehát nem külső isteni kinyilatkoztatáson alapuló, objektív okokra támaszkodó értelmi ítélet, hanem érzelem, amely bennünk születik (immanentizmus), melynek valóságát „szívünkkel” érezzük meg. Az értelem analizálja e homályos érzelmet, igyekszik fogalmakkal kifejezni, formulákba öltöztetni. E formulák, ha az Egyház szentesíti őket: a dogmák. Ezek azonban csak jelképei, tükrei nem a megismerhetetlen Istennek, hanem vallásos érzelmünknek, s minthogy ez a népek és korok kultúrájával, igényeivel fejlődik, a dogmák értelme is változik, fejlődik (evolucionizmus). Saját korában mindegyik vallás jó és igaz volt (relativizmus). A legtökéletesebb vallás a kereszténység, amely a Krisztus lelkében történt „kinyilatkoztatás” alapján áll.

A modernizmusban a kereszténység elemei új értelmet kapnak. A szentségek a szív ama vágyából keletkeztek, hogy hitünket érzékelhető módon valljuk meg. A Szentírás rendkívüli vallási élmények gyűjteménye. A hagyomány az előző idők vallásos tapasztalatainak megőrzése és továbbadása. Az Egyház az emberek ama lelki szükségletéből keletkezett, hogy vallási élményeiket egymással közöljék, fenntartsák, terjesszék és hitük dogmatikai és liturgiai kifejezésére közös formulák megállapítása céljából tekintélyi jellegű hierarchiát teremtsenek. Az Egyház hatalmát a néptől kapja, és alá van vetve az államnak.

A hit és tudomány közt nem lehet ellentét, mert a kettőnek birodalma egészen különálló. A tudományé az érzékelhetők világa, a hité az istenieké. Minthogy azonban a hit érzékelhető tényeket, személyeket áteszményít s önkényes hozzáadásokkal alakjukból kivetkőztet, ugyanaz a tény és személy tárgya lehet mindkettőnek. Így keletkezik a megkülönböztetés a hit s a tudomány Krisztusa közt.

A modernista, mint tudós, agnosztikus, tagadja Isten beavatkozását a történelembe csodák, kinyilatkoztatás stb. által, mint hívő viszont elfogadja ezeket: „fejével pogány, szívével keresztény” (Loisy).”

A másik tárgyszerű ismertetés pedig a „Révai Nagy Lexikoná”-ból (1915) való:

„Modernizmus néven a katolikus Egyházban előbb azokat a törekvéseket nevezték, amelyek fegyelmi dolgokban a modern korszellemhez való alkalmazkodást célozták. X. Pius Pascendi Dominici gregis enciklikája (1907. szeptember 8.) óta azonban a modernizmus határozott bölcsészet-dogmatikai rendszert jelent, amely a katolikus Egyházat állítólag a tudomány támadásai ellenében mindenkorra biztosítani akarja, de valóban a katolikus tan alapelveivel homlokegyenest ellenkezik.

A modernizmus az agnoszticizmusból és az érzelmi vagy bennrejlési (immanens) teológiából származik, és alapjában alakítja át a hit, kinyilatkoztatás és dogma fogalmait. A modernizmus szerint a vallás (a hit) nem eredhet külső kinyilatkoztatásból, csak az ember bensőjéből magyarázható meg, a vallásos immanenciából, vagyis a kedélyben keletkező érzelemnek az isteni után való szükségérzetéből. Ez érzelemnek tudata a kezdete a vallásnak és neve hit. Ennek az első vallásos érzelemnek jelentkezése a lélek tudatában a kinyilatkoztatás. A keresztény kinyilatkoztatás nem más, mint a vallásos érzelem fellépése [az ember] Krisztus lelkében. Ilyenformán a hitbeli kinyilatkoztatás nem Isten igéje, és a hit nem az isteni bizonyítékon nyugvó hívés. A dogmák csak tükrei a vallásos kedélynek, nem abszolút igazságok vagy valóságok, csak jelképek, amelyeket megelevenítésük céljából a hithez és a különféle idők hívőihez kell alkalmazni, különben elveszítik eredeti tartalmukat és változtatásra szorulnak. A szentségek szintén a szív nyomásából származnak, t. i. abból a szükségérzetből, mely a vallásnak érzéki felfogásában és bevallásában áll.

Az egyház a hívők szükségletéből származott, hogy vallásos élményeiket egymással közölhessék, az egyházi hatalom tehát közvetlenül a néptől veszi eredetét. Az államot és az egyházat egészen el kell választani, az egyházat demokratikusan át kell alakítani és mindenben, még a szentségek kiszolgáltatásában is, az államnak alárendelni. A modernizmus legfőbb tana a fejlődés (az evolúció) törvénye: hit, dogma, kultúra, egyház mind fejlődik, amiben az Egyház a gátló, a világiak a hajtóerő.”

Rendkívül időszerű sorok. Hány modernista van ma is! É s a katolikus egyházon belül is.

Mindezek fényében talán nem kérdés, miért állíthatnók joggal, hogy miért pont ő a legújabb kor talán legnagyobb szentatyája.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info