A közismert rockoperát idézve: „Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk / E földön nála nincs nagyobb erő.” Ezt hangsúlyozta idén augusztus huszadikán a Szent István Bazilika előtti Szent Jobb-körmeneten Veres András korábban szombathelyi, jelenleg győri megyéspüspök. Mellé kell tegyünk azonban egy másik idézetet is. Az „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga” kezdetű középkori énekvers-ciklus egyik strófája szerint „Virágos kert vala / Híres Pannónia / Mely kertet öntözé / Híven Szűz Mária.” Miért is volt virágos kert, illetve kinek volt köszönhető ez?

Amikor augusztus 20-án, Szent István temetése és szentté avatása napján első magyar királyunkról megemlékezünk, rendszerint a bölcs államférfiút, államalapítót szoktuk hagyományosan köszönteni. Büszkén emlegetjük birodalomalkotó és államszervező tehetségét, erényes életét, azonban mégis olybá tűnik, mintha éppen legnagyobb tettéről feledkeznénk meg.

Szent István fiához, Szent Imre herceghez írt „Intelmei” (1027) legelső fejezetében (fordította dr. Békefi Remig) a katolikus hit megtartását hangsúlyozza a magyar birodalom megtartása érdekében:

„Első hely a szent vallásé”

„Mivel a királynak katholikus vallású hívőnek kell lennie, azért intelmeink között az első hely a szent vallásé.

Kedves Fiam! Különösen megparancsolom és tanácsolom neked, hogyha a királyi korona dicsősége szíveden fekszik, a katholikus és apostoli hit megőrzésében minden alattvalódnak példányképe légy és az egyházi férfiak téged méltán nevezzenek a keresztény vallás hívének. Ezen vallás nélkül pedig, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem tartanak. Mert akiknek nincs igaz hitük, vagy ezt jó cselekedetekkel ki nem egészítik: sem itt nem uralkodnak tisztességesen, sem az örök élet részesei nem lesznek. Ha pedig a hit paizsát megtartod, megleszen neked az üdvösség sisakja is. Ezen fegyverekkel igazán harcolhatsz látható és láthatatlan ellenségeiddel.

A hit, amelyről itt szó van, ím ez: Hidd és minden kételkedés nélkül valld a mindenható Atyaistent, minden teremtménynek alkotóját; az ő egyszülött fiát, a mi Urunkat Jézust, aki az angyal üdvözlésére Szűz Máriától született és az egész világ üdvösségeért a keresztfán szenvedett; a Szentlelket, aki a próféták, apostolok és evangélisták nyelvén szólott; a tökéletes, föloszthatatlan és szeplőtelen egy istenséget. Ez a katholikus vallás, melyet – mint szent Athanáz mondja – ha valaki igazán és erősen nem hisz, nem üdvözülhet.

Ha alattvalóid között valamikor akadnának olyanok, akik a Szentháromságot föl akarnák osztani, vagy hozzáadni valamit: tudd meg, hogy ezek az eretnekség fejének szolgái s nem az egyház fiai. Az ilyeneket ne tápláld és ne védelmezd, hogy magad is barátjuknak és támogatójuknak színében ne tűnjél fel; mert az ilyen emberek a szent vallás fiait iks teljesen elrontják és a szentegyháznak ezen új nyáját tönkreteszik és szétszórják. Hogy ez meg ne történjék, kiváló gondod legyen rá.”

(Szent Imre-Emlékkönyv halálának kilencszázados évfordulójára. Szerkesztették: Harsányi Lajos és Tordai Ányos. Budapest, 1930. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 175-176. old.)

Katolikus Anyaszentegyház – magyar királyság

Ámde ugyanilyen kérlelhetetlen szigorúsággal nyilatkozik meg a katolikus Anyaszentegyház és a magyar királyság összetartozandóságáról is a második fejezetben („Az egyházról és az egyházi rend fenntartásáról”):

„A királyi palotában a vallás után a második hely az egyházé, melynek magvát Krisztus rakta le, az apostolok és a szentatyák meg tovább ültették s végre az egész világra szétterjedt. S ámbár mindig új sarjat hajt, némely helyeken mégis ősinek tartják. Ez, kedves fiam, a mi országunkban még egészen fiatal. Ezért óvatosabb és gondosabb őrökre van szükség, hogy az a jó, amit az isteni kegyelem nekem érdemtelennek megengedett, a te hanyagságod által tönkre ne menjen.

Aki az egyház méltóságát kisebbíti vagy bemocskolja, az Krisztus testét megcsonkítja. Ha valamely szerencsétlen az egyház tagjait vagy kisdedeit megbotránkoztatja, az evangélium szavai szerint méltó arra, hogy a nyakára malomkövet kössenek és a tenger mélyébe vessék. Azért, fiam, napról-napra buzgón állj őrt az egyházban, hogy inkább gyarapodjék, mint kárt szenvedjen. A régi királyokat is azért nevezték Augustusoknak, mert növelték az egyházat. Te is így tégy, hogy koronád minél dicsőbb s életed minél boldogabb és hosszabb legyen.”

(U. ott, 176. old.)

„A püspök nevéről és a főpapokat megillető tiszteletről”

A harmadik fejezetben pedig „a püspök nevéről és a főpapokat megillető tiszteletről” ezeket fejti ki:

„A főpapi rend a királyi szék dísze; s ezért a királyi méltóság előtt a harmadik hely a főpapoké. Kedves Fiam! úgy őrizd őket, mint a szemed világát. Ha ők jóindulattal vannak irántad, egy ellenségtől se félj. Ha ők megbecsülnek, biztos leszel mindenben; az ő könyörgésük ajánl téged a Mindenhatónál. Mert őket tette az Isten az emberi nem őrzőivé, a lelkek és valamennyi egyházi méltóság gondviselőivé s a szentség kiszolgáltatóivá. Náluk nélkül nincsenek sem királyok, sem országok. Az emberek vétkei az ő közbenjárásukra töröltetnek el. Nekik adatott hatalom, hogy a bűnösöket vétkeiktől föloldják vagy megkössék. Isten örök törvényt szabott reájok; elkülönítette őket az emberektől; saját nevének és szentségének tette őket részeseivé és megtiltotta, hogy az emberek őket meg ne feddjék. Isten fölkentjeit sérti meg, aki az egyházi renden levő embereket, az isteni és egyházi határozat ellenére, hamis vádakkal illeti és őket a világi törvényszék elé idézi. Meg is tiltom neked, fiam, hogy így ne tégy, ha boldogul akarsz élni és királyságodat meg akarod dicsőíteni; mert az ilyen dolgok legjobban megbántják az Istent.

Ha azok közül, akikről itt szó van, valaki történetesen olyasmit követne el, ami feddést érdemel: dorgáld meg őt négy szem között háromszor, négyszer, miként az evangélium parancsolja. Ha ez nem használ, akkor fenyítsd meg nyilvánosan, miként a Szentírás mondja: »Ha szavaidat nem fogadja, mondd meg a gyülekezetnek.« Ha ezt a sorrendet megtartod, dicsőséges koronádat egészen felmagasztalod.”

(U. ott, 176-177. old.)

Vagyis Szent István tudatában a katolikus hit és a katolikus Egyház, Jézus és Róma egyazon fogalmak voltak. Soha a keresztény katolikus világ székhelyével, Rómával, nem volt konfliktusa! A korabeli egyházi krónikások semmilyen kifogással nem éltek személyével és uralkodásával szemben.

Krisztus uralkodjék mindenekben és mindenek felett!

Nagyon is jól tudta, hogy a magyarság nem maradhat meg a törzsszövetségi életrendszer avítt körülményei között, hanem Krisztus országát kell állami keretek között megvalósítania. Krisztus uralkodjék tehát mindenekben és mindenek felett! Ilyetén tehát az állam és az egyház szétválaszthatatlanok. Mert miről is van szó?

„Az Anyaszentegyháznak az a célja, hogy rávezesse a sötétben tévelygő embert az örök üdvösség útjára. Az államnak pedig az a célja, hogy megkönnyítse ezt a magasztos istenkereső munkát. Ez a két hatalmas, Istentől származó testület és intézmény egymásra vannak utalva, ha eredményesen akarják szolgálni rendeltetésüket.

E cél érdekében az Egyház azt mondja az államnak: te állam, teremts itt a földön emberhez méltó földi életet, egészséges társadalmi helyzetet, igazságos szociális viszonyokat, közjólétre vezető gazdasági szituációt, a lélek nemesítését szolgáló kultúrát, az Úristennek tetsző erkölcsi intézményeket, mert én ezek segítségével könnyebben tudom az ember pillantását az ég felé irányítani.

Az állam pedig azt kéri az Egyháztól: jöjj segítségemre a te Krisztustól való roppant erkölcsi hatalmaddal és Isten törvényének a lelkekbe való plántálásával segíts eltávolítani az útból azokat a szörnyű akadályokat – a gazdagok önzését, a szegények elkeseredését, az erősek hatalmaskodását, a gyengék eltiprását, a tudatlanok oktalanságát, az okosak büszkeségét –, amelyek az igazságot, egészséget, jogot, méltányosságot és szabadságot teremteni szándékozó földi munkám útját keresztezik.

És ha így közéleti emberek és az egyházi férfiak egymásra találnak, az ő közös munkájuk nyomán meg fog születni az az új keresztény testvériség, illetve e keresztény testvériség fundamentumára épült az az új keresztény állami, társadalmi és gazdasági rend, amely felé hiába tornyosulnak a világ mind a négy tája felől démoni erői az Antikrisztusnak.”

(Beszéd, elmondta Dr. Antal István nemzetvédelmi és propagandaminiszter a szentesi eucharisztikus díszgyűlésen, 1943. június 6-án. Máriabesnyői Zarándok Naptár 1944. Budapest, 1943. Kapucinus Rendház-Hollóssy János Könyvnyomdája. 24/1943. sz. rendi jóváhagyással. No.5720/1943. Nihil obstat. Joseph Rokonai S. Th. Dr. Censor dioecesanus. Imprimatur. Michael Kolossváry vicarius generalis episcopalis. Vacii, die 18. september 1943. 31. old.)

Magyar ősvallás?

Szent István nem maradhat meg továbbá pogány elei ködhomályba vesző „ősvallásá”-nál. Miért nem? Erre felel az alábbi, ma is rendkívül időtálló írás:

„Amióta a túlzó nacionalizmus az egyes népeknél a vér és faj hangzatos elméleteivel az ősi életformák visszaállítását, mint komoly programot hirdeti és ennek megvalósítására a propaganda minden eszközét igyekszik felhasználni, nálunk is jelentkeznek bizonyos törekvések, melyek különféle jelszavak (turáni testvériség, turanizmus stb.) alatt többek között a magyar ősvallás új életre keltését és terjesztését is tervbe vették, sőt sürgetik.

Kérdés már most, mi is volt a magyar ősvallás?

Hogy a kérdésre válaszolhassunk, történelmi adatokra van szükségünk. Itt azonban mindjárt rá kell mutatnunk arra, hogy magyar őseink vallásáról nagyon kevés biztos adattal rendelkezünk. Krónikáink, ideértve Anonymust is, rendkívül szűkszavúak. Azok a gyér adatok pedig, melyek az arab utazóknál és a konstantinápolyi kútfőknél előkerülnek, sok tekintetben ellentmondók. Az úgynevezett Székely-krónika egyenesen hamisítványnak bizonyult.

A magyar ősvallásra vonatkozó munkák közül alapvető és ma is legkiválóbb összefoglalás Ipolyi Arnold híres Magyar Mithológiája. A kutatás azóta két irányban halad. Az egyik a rokon népeknél található analógiákat vizsgálta (például Krohn: A finnugor népek ősvallása; kiegészítve Bán Aladár függelékével). Ide tartozik többek között Munkácsi és Vikár idevágó munkássága. Nem sajátlagos magyar forrásokat, hanem keleti kapcsolatokat használ föl Zajti Ferenc is, aki különben nemrégen újra kiadta (1929) Ipolyi említett Magyar Mithológiáját. A másik irány az újabban nagyon fellendült néprajzi kutatások eredményeit igyekszik értékesíteni, amelyek a mai népszokásokat gyűjtve és magyarázva sok érdekes adattal gyarapították ismereteinket. Ide kell vennünk már Barna Ferdinánd értekezéseit is és nem mulaszthatjuk el megemlíteni Sebestyén Gyula nevét sem.

Amennyire az így nyert analógiák és jelenkori adatok a magyar ősvallásra vonatkozó történeti ismereteink közé legalább valószínűség szerint beilleszthetők, fő vonásokban a következő képet kapjuk.

Dogmatikát nem sokat találunk.

Amikor őseink a történelem színpadára léptek, illetve előttünk megjelennek, a monotheizmushoz elég közel állhattak. Theophylaktosz Simokatta szerint: Tisztelik a tüzet, a levegőt, a vizet, tisztelik még és énekkel dicsérik a földet, de egyedül azt imádják és Istennek csak azt nevezik, ki az eget és földet teremtette. Az Isten-szó ugyan aligha magyar ősi alkotás, hanem sokak szerint perzsa vagy esetleg alán eredetű, de kétségtelenül különösen kiemelkedő tiszteletben, imádásban részesülő szellemi lényt jelent. Ő a teremtő, a rokon vogulok Taremje, az ég atyja, aki azonban még a félig keresztény Géza fejedelem szerint sem azonosítható a keresztény Isten-fogalommal, mert külön áldozatot mutat be neki. Kialakulásában azonban minden valószínűség szeriont a kereszténységnek már a magyar honfoglalás előtt jelentékeny szerepe volt.

Ma nagyon szeretik hangsúlyozni az ősmagyarok Isten-fogalmának nacionalista elemét, mintha őseink Hadúrnak mondották volna vagy a magyarok katexochén Istene lett volna. Tudományosan bizony egyik tétel sem igazolható, az egész inkább a szónokik, illetve költői stílus terméke. Kétségtelen viszont, hogy az Isten fogalmának kizárólagos lefoglalása kisebb-nagyobb mértékben minden népnél föltalálható. Keresztény krónikáink is érdekesen illusztrálják ezt, például a honfoglalás és a kalandozások vagy a szent korona szent István történetében, amikor az Isten szavára, rendelkezésére, segítségére hivatkoznak.

Külön hadi isten (Mars) föltételezésére – mint Bonfininél találjuk – nincs elég alap. Az ősmagyarok vallási képzetei egyébként is nem elvont fogalmakat jelenítenek meg, hanem a természet erőit személyesítették meg. Az Attila történetében szereplő kard, melynek emléke Salamon király hadakozásai alkalmával merül föl ismét, a világuralmat vagy egyáltalán az uralmat jelképező szimbólum külön személyiség nélkül.

A tűz tisztelete a perzsa tűzimádással mutat rokonságot. Alapja az éltető Nap kultusza, mely minden természeti, ősi népnél föltalálható. Természeti életet élő népnél nagyon érthető vallási elem, melynek megnyilatkozásai többek között különféle varázslatok, babonák. Így a tűzön való átugrálás mint tisztulás szerepel, a tűz üszke mint rontástól való óvószer egyes helyeken ma is használatos.

A levegő ugyancsak nélkülözhetetlen eleme az életnek. Hogy pogány őseink ezt is megszemélyesítették és nagy hatalmú ténynek fogták fel, a „szélütés”-kifejezés élénken illusztrálja.

A víz tisztelete szintén a természeti nép szükségleteiben gyökerezett. Szolgálatában vízi tündérek: a sellők népesítették be a vizek környékét. Az ősi településű Csallóköz ilyen vízi tündérek kertje. Nevüket ma is őrzik a Sellye helynevek. Vizek – főként források, kutak – mellett tartották a pogány áldozatokat is, mint Szent László törvényeiből tudjuk.

A férfi-istenségek mellett nem hiányoztak a női nem képviselői.

A Földanya – a rokon vogulok szerint az égi atya felesége – a nagyasszony. Theophylaktosz csak az ő tiszteleténél említi az éneket. Ez bizonyára különleges tiszteletre mutat, bár kétségtelenül nem kizárólagosan a Földanya kultuszát jellemezte, hiszen Ekkehard leírása a szentgalleni esetről ugyancsak említi az isteneik tiszteletére produkált éneket. Ő a családanyák védője, akihez a szülő nők folyamodnak.

A fiatal leányoknak más védőjük van: az északi rokonoknál is szereplő (Nyírfa) Kisasszony, a szűz.

Éppen a két női istenség tisztelete nagy mértékben elősegítette, hogy a magyar népnél oly hamar és olyan nagyon mélyen meggyökerezett a Mária-tisztelet. De a két személyiség kultusza, szemben az egyetlen Boldogságos Szűzzel, zavarokra adott alkalmat. Ezért már szent Gellértnek figyelmeztetnie kellett őseinket, hogy a szent Szüzet ne csak Kisasszonynak tiszteljék, hanem Nagyasszonynak is. És az ő szavára akkoron kele föl, hogy a Szűzanyát őseink Nagyasszonynak is kezdték tisztelni, sőt éppen a Nagyboldogasszony ünnepe lett az az országos főünnep, melynek oktávájában a király az úgynevezett törvénylátó napokat tartotta; ez pedig alkotmányunknak egyik fontos tényezője lett.

A fönséges, jó szellemek mellett – bizonyára az őseinknél sem ismeretlen manicheizmus hatása alatt is – ott látjuk a gonosz lelket, a rombolás, a rontás szellemét: az ördöngőt, ördögöt, minden rossznak kútfejét. Rontó szellem volt a mai közbeszédben úton-útfélen használt Fene is, eredetileg az ellenséges kutya (farkas) megszemélyesítése. A Manó talán éppen Mani nevét őrizte meg a magyar nyelvben, de már alighanem a kereszténység hatása alatt kapta mai, kevéssé kedvező értelmét.

Az állatkultuszra vonatkozó adatok, illetve utalások sem hiányoztak pogány őseinknél. Elég legyen itt a táltos lóra hivatkoznunk, mint a bölcsesség és természetfeletti erők képviselőjére. Ide kell sorolnunk a keselyűt, a turult is, mely a napjainkban érdekes formában napirendre került Emese álma mondában jut jelentős szerephez.

Azután említsük meg a szárnyas griffet, a hun iparművészet állandóan visszatérő motívumát, mely egyszersmind a népmesékben is sűrűn szerepel. És nem feledkezhetünk meg a csodaszarvasról, mely névadó mondánknak is főszereplője, a magyar középkori iparművészetnek szintén kedves témája, mely azonban magyar földön is messzi őskori időkre megy vissza.

Komoly jelek szólnak a mellett, hogy a nép hitébe a lélekvándorlás tanaiból is beleférkőzött valami. A felső Tiszánál ma is megtalálhatók a csökevényei. Ezért igen súlyos bűnnek tartják az állatok kínzását. Egyes népmesékben ez másutt is megállapítható (például a jávorfáról, János vitéz meséjében a rózsánál stb.).

Őseinknek a másvilági életre vonatkozó felfogását lehel mondájából ismerhetjük meg. Amikor Lehel kürtjével agyonsújtotta Konrád „császárt”, ezt mondta neki: Te előttem mész és szolgám leszel a másvilágon. Erre a fölfogásra mutat az a szokás is, hogy a halott vitézt lovával (esetleg szimbolikusan csak a ló fejével)és fegyvereivel együtt temették el. Nem egy sírban italnak való agyagbögrét is találtak. Mindez arra a következtetésre vezet, hogy a másvilági életet csak a földi, materiális élet egyszerű folytatásának tekintették, ahol továbbra is megmaradnak a társadalmi különbségek. Érdekesen illusztrálja a harcos magyarnak a másvilági életről való vélekedését a Csaba útjáról, a Hadak útjáról szóló monda is.

Az ősvallás leglényegesebb, bár egyáltalán nem egyetlen eleme a samanizmus volt. A táltos (tudós), jós (javas), gyógyító, varázsló tevékenységével ott szerepelt a magán- és közélet minden megnyilvánulásánál. Szerepének egy része bizonyára a mai orvos, ügyvéd, titkár munkakörének felelt meg, de a jövendőmondás, a ráolvasás, a rontás eltávolítása, az áldás, az áldozat különlegesen az ő feladata. A jövendőmondást csontokból, hamuból még a keresztény korban is kultiválták. A ráolvasásnak, az átoknak, a tisztulásnak, de még a gyógyításoknak is különleges formái és formulái voltak, melyek itt-ott babonás szokásokban, egyes ősi regös énekekben halványan még feltünedeztek.

A férfiak mellett nem hiányoztak a női varázslók sem. Ilyen volt például Rázsdi I. Béla király korában, a pogányok utolsó tömegmozgalmának idején. Alapos okok szólnak a mellett, hogy ilyen jós (javas) asszony székhelyének egy időre Esztergomot is felvegyük.

De már itt fölvethetjük a kérdést, hogy ezek között a vallási elemek között mennyi volt a más népektől, nevezetesen a szlávoktól való átvétel, bár természetesen a lényegben nem lehet kétség. Ezzel már át is tértünk a morális terére, csakhogy itt még kevesebb a kézzelfogható adat.

Ami konkrétum ebben a vonatkozásban ismeretes, nem éppen a legjobb oldalról mutatja be az „ősvallást”. Vegyük mindjárt a házasságot. Eredeti formájában adás-vevés volt (Vevő legény, eladó lány, vevő fél). A férfi ura volt az asszonynak, akinek alárendelt helyzetét hangsúlyozza az is, hogy akad eset a többnejűségre (például Ajtony históriája). Az „ősvallás” szentesítette a vérbosszút, elnézhette az eskü kijátszását – de nem az eskü meg nem tartását; pedig állami életükben és más népekkel szemben a megállapodások erősítésére éppen ez szolgált leginkább. (Legalább a külföldi följegyzések nem egyszer panaszkodnak ilyen miatt.) Nem hallgathatjuk el, hogy külön szavuk volt a szentre (id.: egyház, ünnep), viszont ha tudtak is különbséget tenni a jó és rossz, a bűn között, nem sok gondjuk volt az enyém-tied megkülönböztetésére, a lopás, a rablás (még a nőrablás is) szinte szankciót nyer, ha ügyesen történik. Templomuk nem volt, belső vallásos életnek semmi nyoma.

Az áldozat nem a bűnbánat jele, nem a lélek odaadó érzelmeinek kifejezése, hanem anyagi célok biztosítására szolgál: a jó szellemek megnyerésére, a rosszak távol tartására. Hasonló célokkal kell magyaráznunk az áldomást (áldást) mint hálaáldozatot.

Ha mármost tekintetbe vesszük, hogy az úgynevezett magyar ősvallásban igen sok a más népektől (germánoktól, szlávoktól, török népektől, például avaroktól stb.) való átvétel s ezek pontos különválasztása ma márt szinte lehetetlen: már így is megállapíthatjuk, hogy tartalmi és erkölcsi szempontból nagyon szegényes vallással van dolgunk, mely legfeljebb egy pusztai nomád nép igényeit tudta úgy-ahogy kielégíteni.

A természeti erők (elemek) tisztelete nagyon érthető a szabad természet ölén élő népnél, melynek minden életmegnyilvánulása a Naphoz (tűz), a halászatra, mint őseink egyik fő foglalkozására és élelemszerzési módjára és egyáltalán minden tenyészetre föltétlenül szükséges vízhez volt kötve. A természet titokzatos erőit képviselik a sellők, a tündérek. A lovas nomád érzés- és gondolatvilágának szüleménye a táltos ló. Erre az életmódra és világnézetre mutat végül az ugyancsak nomád életet feltételező ősi áldozatok anyaga (ló, ital, vér) és formája is (kutaknál, forrásoknál, stb.).

Ha tisztán materiális alapon vizsgáljuk a kérdést, akkor is pregnánsan áll előttünk egy – mai életformáinkon mélyen alul maradó – primitív életszükségletekből fakadt vallás képe, mely csak azoknak tud félig-meddig megfelelni. A feltámasztásukra való törekvés tehát merő anakronizmus, aminthogy annak kellene minősítenünk – ha ugyan józan embernek eszébe jutna – a lovas nomád életmódra való visszatérés kísérletét a városok, a repülőgép, az autó, a tank, a rádió és a gyártelepek korában.

Történelmi szempontból kutatni, a leleteket összegyűjteni és tudományosan feldolgozni kétségtelenül kedves, sőt kívánatos vállalkozás lehet; mint ahogyan kiássuk akár a bronzkor és a kőkor ember alkotta primitív termékeit is, sőt a geológiai korok kövületeit és állati csontvázait s múzeumokban gyönyörködni is tudunk bennük. De azért ugyan kinek jutna eszébe visszakívánni vagy éppen visszaállítani azokat az életformákat, amelyeket visszavonhatatlanul eltemetett a múlt, melyek fölött elszáguldott egy évezred vissza nem forgatható kereke?

A kereszténységgel „a magyar ősvallást” ezek alapján össze sem lehet vetni. Éppen a magyar nemzet iránt való szeretetből, a magyar népi és faji értékek megmentése és fenntartása végett azoknak is a kereszténység életet adó és fönntartó erejéhez, lelket emelő fönségéhez kell fordulniok, akik a magyar múlt emlékei, a „magyar ősvallás” mozaikszemei iránt mint kultúrtörténelmi emlékek iránt eszmei érdeklődéssel viseltetnek.

Ha meggondolják, hogy a népek öldöklő versenyében, Európa viharzónájában nem lehet és nem szabad kárba veszett fáradtsággal ásatag emlékek új életre keltéséről álmodozni: türelmes munkával bizonyára ők is részt vesznek a szentistváni országépítésben, a nemzetmentés egyetlen lehetséges formájában.

Feltéve, hogy jóindulatú álmodozókról van szó. Sajnos, akadnak olyanok is, akiket nem jóakarat vezet, hanem a kereszténység, elsősorban a katolicizmus elleni gyűlölet; ezeknek a magyar ősvallás csak alkalmasnak látszó propaganda-anyag egyéb céljaiknak leplezésére. De ezeknél az érvek úgysem számítanak.”

(Dr. Balogh Albin OSB főgimnáziumi igazgató (Esztergom):Magyar ősvallás? Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1936. január 20. Kultúra és élet rovat, 42-44. old.)

Apostoli hittérítő

Szent István akkor, amikor keresztény katolikus hitre térítette nemzetét, egyáltalán nem vetette el a magyarság ősi értékeit. Megtartotta belőlük mindazon elemeket, melyek összeegyeztethetők voltak a krisztusi tanokkal, a katolikus Anyaszentegyház tanításaival. Kitűnő bizonyság erre Ipolyi Arnoldnak, Kálmány Lajosnak és Bálint Sándornak a magyarság néprajzi örökségét feldolgozó tudományos munkássága. Mindhárman hívő katolikusok voltak s műveikben azt bizonyították, hogy a Szent István előtti magyarság maradandó lelki örökségét átmentette Szent István és megnemesítette azokat.

Apostoli hittérítő életművéről olvassuk egyik huszadik századi egyházi méltatójától:

„Szent István megtérítette nemzetét. A szent király lelkének egész hevével s magyar vérének nemes tüzével a kereszténységen csüngött, ennek életforrásaiból táplálkozott s ennek áldásait akarta népével is közölni. De hogyan közölhetek áldó gondolatokat, áldásos igazságot azzal, ki elfordul tőlem, hogyan szűrhetek fényt, napsugarat s örömöt, szóval uj tavaszi életet az olyan szivbe, mely a sötétséget kedveli, vagy melynek nemes sejtelmeire a pogány babona sötét árnyéka nehezedik? Ezért a még elfordult népet meg kellett téríteni s arczát Krisztus fénye felé kell fordítani. Ezért szent István nagy életműve volt: megtériteni a magyar népet s ő a térités nagy hőse és királya volt a magyar nép számára.

S miért dolgozott ily lázasan a téritésen? Mert látta a kereszténység fönséges életelveit, látta a keresztény népeknek bámulatos fölényét s ezzel szemben saját népének lelki szegénységét. Miként egykor az Üdvözitő s pusztában végig nézett a tömegen s megkönyörült rajta s csodát művelt, hogy kenyérrel táplálhassa: úgy szent István is megkönyörült népének lelki szegénységén s igazság utáni szomjúságán s azért Jézus Krisztus tanának s életkincseinek gazdagságával akarta e szegénységet kipótolni. Itt azután nem ismert fáradtságot. Kiverődött rajta a nagy és szent lelkeknek óriás buzgalma, szent erőszaka.

A papság számban csekély volt még s a mellett idegen. Nem érintkezhetett népünkkel, nem közölhette az élet igéit. Ezért szent István magas indult pap gyanánt téritő útra s kezében kereszttel jelent meg népe között. A Névtelen Krónikás szerint „maga hirdette az élet igéit s keresztelte a magyarokat”. (Anonymus, C. 57. „Dum beatus rex Stephanus verba vitae praedicaret et hungaros baptizaret.” (Pauler, A magyar nemzet története 1301-ig. I. köt. 502. old.) A mai kor gyermeke elképzelni is alig tud magának ilyen királyt, ki bejárja országát, ki Krisztus tanát hirdeti, keresztel s terjeszti az Isten országát mindenfelé.

Mintha valóban megújulnának előttünk az apostoli idők. Miként az első apostolokra Krisztus rá lehelte lelkét s hatalmat adott nekik a szivek fölött: úgy szent István is sziveket hóditott s Krisztus lelkét rálehelte a népre, mely lelkileg betegen állta körül királyát. Az első apostolokra is sebesen jövő szélnek zúgásában szállt le a pünkösdi Szentlélek s az ő sebes szárnyain vitte őket s hangjokat, szavokat a nemzetek közé, mert „az egész földre elhat az ő szózatuk s a földkerekség határaira igéjök”. (Róm. 10, 18; Zs. 18, 5.) Az apostolok földrészeket bejártak, míg apró lelkek egy szerény falucskával vesződnek életökön át: épigy szent István is egy rövid emberöltő alatt az egész országot meghóditotta s a kereszténység kovászát belevitte egy egész népnek törvényeibe, intézményeibe s jövő kulturális fejlődésébe. A régi szentekkel mondotta ő is: Deus meus et omnia: én Istenem, én mindenem, kereszténységet s vele mindent hozok népem boldogitására. Valóban apostoli nyomokon, apostoli buzgalommal halad szent István s épen ezért nevezi őt II. Szilveszter pápa nemcsak apostoli férfiúnak, hanem nemzete valódi apostolának. „Apostoli én vagyok” – mondá a nagy pápa –, „ő apostol!”.”

(Egyházi beszéd Szent István, Magyarország első apostoli királyának ünnepén 1907. évi augusztus hó 20-án Budapesten, a Budavári Koronázó Főtemplomban mondotta Dr. Rott Nándor császári és királyi udvari káplán, a Szent Ágostonról nevezett Bécsi Felsőbb Papnevelő Intézet lelki igazgatója. Egyházhatósági engedéllyel. Esztergom, 1907. Buzárovits Gusztáv Könyvnyomdája. 5-7. old.)

„Nincs más út, csak az Isten útja”

Száz szónak is egy a vége. A közismert rockoperát idézve: „Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk / E földön nála nincs nagyobb erő.” Ezt hangsúlyozta tegnap a Szent István Bazilika előtti Szent Jobb-körmeneten Veres András korábban szombathelyi, jelenleg győri megyéspüspök.

Nincsen bizony. Sokan viszont ezt teljesen másképpen látták magyar múltunkban is. Elszakadtak attól, akinek Szent István Magyarországot felajánlotta, vagyis Szűz Máriától. Jött a reformáció, nyomában a török és aztán végül – Trianon. (Ne feledjük: Luther szavajárása volt, hogy inkább kell a pápa, mint a török ellen küzdeni!)

Igen, Kölcsey Himnuszában a „régen tépő” balsors éppen emiatt van. Ama nemzet, mely elfordul a Szeplőtelen Szűztől, ne csodálkozzon, ha „balsors” éri. Ma hazánkban évente több mint harmincezer abortuszt végeznek (2015-ben például 31 176 volt!). És még csodálkozunk akkor sorsunkon?

Egyik jeles huszadik századi piaristánk Szent Istvánról írt tragédiája végén maga szent királyunk azt mondja, hogy a magyar királykoronázás nem a mának szól, hanem egyenesen az örökkévalóságnak. Király az, „aki a tietek mindörökre”: „És ti az övéi mindörökre. Ezentúl két országban uralkodik: Magyarországban és Mennyországban.”

(Sík Sándor: István király. Tragédia három felvonásban. Budapest, 1934. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 84. old.)

Szintén ugyanő írja:

„Magyarnak lenni annyit jelent, mint kereszténynek lenni. Szent István nem akar tudni magyarokról, akik nem keresztények és nem akar tudni keresztényekről, akik nem magyarok. De persze a kereszténységet is Szent István módján kell érteni. Lehetnek magyarok, akik a kereszténységet úgy értik, hogy eljárnak a templomba és ezzel vége: eleget tettek kereszténységüknek. Keresztény újságot járatnak, keresztény politikát űznek, úgy vélik, hogy keresztények. Szívből gyűlölik azokat, akik nem keresztények – és Szent István jól tudta, hogy szükség van külsőségekre is, hiszen szigorúan bünteti azokat, akik nem járnak templomba. Igen: a politikában, a közéletben is kereszténynek kell lenni – mindenben kereszténynek kell lenni, nem szabad alkudni, védeni kell, ami a miénk, védekezni az ellen, ami az értékeinket fenyegeti. De mindez még nem a kereszténység. Ez mind csak előfoka annak. A kereszténység: a Credo. Aki nem hisz, az nem keresztény. A kereszténység: a Tízparancsolat. Aki nem éli, az nem keresztény. A kereszténység: az Egyház. Aki nem él az Egyházzal eleven közösségben, az nem keresztény. A szenteltvízzel való meghintés még nem kereszténység. »Legyetek az én követőim, mint én a Krisztus követője vagyok.« Magyarnak lenni: kereszténynek lenni. Itt nincs más választás; vagy elfogadjuk, vagy megtagadjuk Szent Istvánt.”

(Sík Sándor: Szent magyarság. Hat rádióbeszéd az Árpád-házi szentekről. Budapest, 1936. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda. 24. old.)

„Virágos kert vala / Híres Pannónia / Mely kertet öntözé / Híven Szűz Mária.” Miért is volt virágos kert, illetve kinek volt köszönhető ez? Erre válaszolva aligha lehet rejtély, mi az, amiért leginkább hálásak lehetünk Szent Istvánnak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info