Kétféle ember van. Gyökérrel rendelkező és nem rendelkező. Nem rendelkező, magyarul gyökértelen. Miről ismerhető fel a gyökértelen? Arról, hogy neki semmi sem elég, neki semmi sem jó.
Itt vannak Európa szívében, fővárosunk közepén a világbajnokságok. Elszorul az ember szíve, elhomályosul a szeme, ha látja, hogy a világ legkülönfélébb országaiból a Duna partján, a világ alighanem legszebb Országházával szemben mutatják meg a mestersportolók, milyen a lélek és a test harmóniája Európa védőbástyája, Magyarország (II. Pius pápa szavai) egyik legszebb részén. Legalábbis annak, akinek vannak – gyökerei. Ámde aki nem, vagy alig sportolt, vajon van-e fogalma arról, hogy mint jelent huszonhét méterről ki tudja hány szaltós mélyrepülést végezni tökéletes gimnasztikai pontossággal, sőt a lehető legnagyobb testesztétikai tökéllyel?
Van, aki ilyenkor ül otthon a fotelben, vagy támasztja a sarki talponálló (valaha kocsma vagy „becsületsüllyesztő”) pultját és legalább annyit mond a mesterfogások láttán: „Bravó!” De vannak, akik ugyanezen helyeken (illetve bizonyos redakciókban) vagy hallgatnak a győzelmekről, vagy azok kapcsán másról sem óbégatnak, hogy mindez a cécó „mibe kerül”, hogy a reá fordított összegekből mindjárt rendbe lehetne hozni az oktatást, az egészségügyet – egyszóval bármit. Merthogy „az a zóbán kómány mire kőti a mi péndzünket”.
Az ötfogúak sajátos mentalitása ez. A gyökérteleneké. Lelkileg-szellemileg halottak ők, rettenetes emberek, akik sohasem dicsérnek semmit. Itt van róluk egy szösszenet – ráadásul nem is a mából, hanem 1938-ból:
„A magyar életben és főként a közéletben sajnálatos módon nagyon elszaporodnak azok a rettenetes emberek, akik sohasem dicsérnek semmit, akik nem bírnak és nem is akarnak sohasem csodálkozni; akik sohasem lelkesednek és soha sincsenek elbűvölve vagy elragadtatva semmitől. Ezek azok, akik félnek attól, hogy valamit megcsodáljanak, nehogy kitűnjék inferioritásuk. Félnek attól, hogy dicsérjenek valakit vagy valamit, mert attól rettegnek, hogy valahogy elárulják fogyatkozásaikat. Ezek azok, akik lerombolják mások lelkesedését és elragadtatását is azzal, hogy hideg és gúnyos álfölényt mutatnak. Pedig akiknek nem adatott meg sem a gyermek csodálkozó szeme, sem bámuló lelke, az sohasem fog az égig emelkedni!”
(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1938. január 20. Tollheggyel rovat (jegyzője Nyisztor Zoltán), 63. old.)
Nos, azok, akik most vagy hallgatnak a Duna parti sportcsodáról, vagy csámcsognak rajta, csupán két – ha úgy tetszik, merően földi – dolgot nem vesznek figyelembe. Először is azt, hogy egy ilyen alkalom mennyire fellendíti a Magyarország iránti érdeklődést. Egyre több turista lesz kíváncsi, hol történt a csoda. Egyre gyakrabban fognak ide rándulni, itt hagyva pénzüket, kapcsolatokat építve hazánkkal. „Melyik folyó mentén van is az a csodaszép neogótikus építmény, amivel szemben a sportolók felléptek? Vajon még minő műremekeket tartogat számunkra is e metropolisz?” – kérdezik majd. Másodszor, hogy a Magyarországon vívott győzelmeink mindnyájunknak szólnak, az olimpiának minden magyar sikere minden magyarra „átszáll”.Ha majd ugyanis azt mondják, hogy „magyarok” nyertek, akkor abba mindenki, aki magyar, benne lesz foglaltatva. Még – horribile dictu – az ötfogúak is.
Testedzés, lélekkultúra. A kettő egybefonódása a nemzeti élni akarás egyik záloga az ókori Hellász óta. Pláne Európában. A lényeg tehát, hogy ha egy magyar nyer, akkor az messze nem csak az ő egyéni sikereként könyveltetik el, hanem az egész nemzet sikereként. Persze ennek belátásához felnőtté kellene válniuk sokaknak, s megtapasztalniuk ilyen téren is, mennyire jó magyarnak lenni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
