A testvér kapta az üzeneteket: „Gyere, köztünk a helyed!” Jól tudta már, kik kérik erre. Nem, nem feltétlenül ügynökök. Mások.

A főváros környéki helyszínnel persze nem is lett volna semmi probléma. Ámde mi volt akkor a probléma? Magyarázatul eszébe jutott egy történet. Egy nagyon, de nagyon magyar, akinek, hogy, hogy nem, egy polcot kitevő könyvtára többnyire csupán Hamvas Béla-kötetekből állt, az esti sörözgetés után lehúzta lábfejéről többhetes zokniját, majd beletúrt a lábujjai közé, s kvázi Senecát utánzó mozdulattal, inkább magának, mint hallgatóinak, monológba kezdett: „A konzervativizmus…”

Alany, állítmány nélküli mondatcirádák követték, kioktatva álomra szenderedő hallgatóit, hogy vén kontinensük újjászületése olyan szellemi világklasszisok műveinek reneszánszán múlik leginkább, mint Guénon, Evola és Hamvas. Meg azon, hogy ő végre egy, az elmúlt évtizedek történelemhamisításait leleplező intézet élére álljon, amiben a testvér, legalábbis ha pártfelettesei megengedik, akár irodista is lehet.

A testvér azért azóta sem csodálkozik e monológon oly nagyon. Az illetővel nemrég ugyanis megesett, hogy olyanokkal cseresznyézett egy tálból egy tévéműsorban, semmisnek mondva a választási rendszert, akikkel amúgy nem ülne egy asztalhoz. De a testvér, szokása szerint, elintézte ezt egy fejedelmi kézmozdulattal. Csak egy valami nem fért a fejébe. Miért is hívták őt oda, ahol nem hangzik el általa a „Csak a gyökér kitartson!”, és ahol nem biztos, hogy utána – legyen a napnak valami kézzelfogható haszna – bármilyen formában is asztalra kerül a káposzta – ami a helynek egyetlen és méltó híressége.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info