Két év híján száznegyven éve, 1879. június 10-én született Kolozsvárt, a Felsőszén utcában Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írója. Szülőhelyét, a hóstáti városrészt a Ceaușescu-éra földig rombolta. De mi a helyzet életművével?
Félve kérdezem, mert nem tudom, vajh hányan ismerik ma híres regényét, „Az elsodort falu”-t, illetve hogy egyáltalán hányan hallottak róla? Merthogy gyanítom, nem csak szülőházát rombolták le. Nevével is így voltak, és nemcsak Bukarestben.
Azon íróink közé tartozott, akit lehetett szerelmesen szeretni vagy halálosan gyűlölni, de elmenni mellette nem lehetett. Sokan leírták (mindenekelőtt életműve olyan értő búvárlói, mint Gombos Gyula és Budai Balogh Sándor), hogy csak az iránta való gyűlölettől vagy az érte való rajongástól mentsen meg bennünket a Mindenható. Ehelyett életműve minél árnyaltabb megközelítése szükségeltetik.
Csakhogy erre igen keveseknek van érzéke valahogyan – és hát ez persze nem csak az ő életművével kapcsolatban van így. Vannak a szekértáborok, melyek kisajátítják az életműveket. Csak azt veszik szemügyre belőlük, ami sarkosan megfogalmazott érdekeiket maximálisan kielégíti. És ez sem mai keletű jelenség. Így történhetett meg, hogy Szabó Dezsőt szinte szó szerint – de tényleg – felnyársalták volna már kortársai közül is oly sokan. A „baloldali”-nak jobboldali, a „jobboldali”-nak baloldali volt.
Persze, mondhatnók, aki darázsfészekbe nyúl, ne csodálkozzon ennek következményein. „A nagy fának az árnyéka is nagy”, mondta éppen Szabó Dezső. Pintér Jenő – egykori tanártársa – nem véletlenül írta róla, hogy összeférhetetlen egyéniség, aki jóformán csak egy valaki előtt borul le, és az ő maga. Ha ez így talán túlzásnak is tűnik, de van benne igazság. Adyhoz hasonlóan önmítosza szinte nem ismert határt. Samu János álnéven például könyvet írt önmagáról, melynek bevezetőjében önmagát fehéren-feketén a világirodalom legnagyobb alkotói közé sorolta – a sor nem is volt hosszú, hiszen Homérosz után nemsokára ő következett. S ha valakit valamiért nem kedvelt, annak jaj volt. Nekiment szegény Gárdonyi Gézának, Prohászka Ottokárnak, Tormay Cécile-nek, Herczeg Ferencnek, Gömbös Gyulának, Hóman Bálintnak, Szekfű Gyulának – érdekes viszont, hogy Horthynak sohasem. De alkalmasint rálegyintett Babits Mihályra, Erdélyi Józsefre, Kosztolányi Dezsőre, Németh Lászlóra, Tamási Áronra és Veres Péterre is. Másokról viszont, leginkább Ady Endréről, Bartók Béláról, Kodály Zoltánról és Móricz Zsigmondról, csak kalaplevéve nyilatkozott. Ha szeretjük, nyilvánvalóan nem ezért.
Egy azonban bizonyos: azon magyar nagyok közé tartozik, akik inkább sorskérdéseink felvetéseivel, mintsem megválaszolásával vívják ki olvasóik méltó elismerését. Persze ez nyilván nem azt jelenti, hogy válaszadásaira fátylat kellene borítaniuk. Egyáltalán nem, hiszen a legnagyobb igazságok és legnagyobb tévedések keverednek bennük. Lázasan kereste a Trianon sújtotta csonka Magyarország kiérdemelt helyét a megváltozott, önmagát felélő Európában, s elmondható, hogy műveinek más témája szinte nem is volt. Ahogyan ő fogalmazott: az irodalom „társadalmi funkció”, nem esztétikai bűvészkedés.
Szinte nincsen alkotó, aki ne hagyna maga után „ars poeticá”-t. Szabó Dezső is hagyott. Halála előtt egy versben búcsúzott a világtól (Este felé). Torokszorító olvasni ma is:
Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek,
Kinek élet: föld, fa, fű, virág.
Akinek mesekönyv a nagy világ,
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek,
Akinek a dolgok és titkok beszélnek,
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.
Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem:
Berontva millióknak életébe,
Akartam lenni akarat, hit, béke,
S formálni a végzetes emberarcot.
Fizettem érte irtózatos sarcot.
Tán a felejtést mégis megérdemlem.
Nem mozdított hatalom s szerzés vágya,
Csak szánalma az örök szenvedésnek,
Jajgatása az emberi ínségnek.
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem.
S hogy összecsaptak a habok felettem:
Tragédiámból nem volt senki kára.
Most hívnak a felkéklő messziségek,
Az örök anyag ezer változása.
A holdvilág nagy lélektágítása
Ezernyi apró öröme a kertnek
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet
Meggyógyítja hűs írjával a béke.
Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek…
Kivel lehetnék én itt rokonságban?
Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem,
Vegyetek körül nagyszemű virágok!
Mozdulnak bennem nehéz zokogások…
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem,
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.
Idővé omlik bennem már a tér
És halk dalokká mozdulnak a dolgok.
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog
Örök anyagnak tiszta muzsikáját!
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását,
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.
Mérhetetlen bölcső most az életem,
Világ-Anyám ringatja énekével,
S mint fáradt gyermek a szelíd estével:
Elnyúlok mohón, álom-éhesen.
Lehunyom két megijesztett szemem
S álomba hajló szóval rebegem:
Járjatok halkan…hagyjatok pihenni!
Nem véletlenül lett mostani megemlékezésünk mottója e versének egy sora. Egy nemzet iránti olthatatlan szeretetből való halálos aggodalom diktálta. Az a szeretet, amely képes akár ölre is menni azért, nehogy az ország is elsodródjon.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
