Mintha egyre többen nyilatkoznának egyre árnyaltabban a két világháború közti Magyarországról, s az akkori idők magyar gondolkodását oly meghatározó Horthy kormányzóról. És ez így is van rendjén. Semmi és senki sem hófehér vagy szurokfekete.
Nem bizony. Horthy sem és történelmünknek a nevével egybeforrt negyedszázada sem. Persze tény, ezt nehéz elmagyarázni, még nehezebb megértetni azokkal, akik mást sem hallottak életükben, mint hogy minő „népnyúzó” és „embertelen” is volt az a negyedszázad, akik szemében Horthy továbbra is egy „fasiszta”.
Olvasom Krisztus szolgáinak megnyilatkozásait e korból – Horthyról, a kormányzóról. Bocsánat, nagybetűsen. A Kormányzóról. Aki protestáns (református) volt, mégis, kora katolikus sajtójában a lehető legnagyobb elismeréssel írtak személyéről és kormányzóságáról.
Itt van előttem egy akkori iskolai évkönyv. (Halkan vetem közbe, hogy akkor még olyan színvonalú iskolák voltak, melyek méltán számolhattak be rendre éves működésükről.) De lássuk, hogy húsz éves kormányzósága, s persze Észak-Erdély és Székelyföld visszatérése emlékére miként is nyilatkozott róla egy cisztercita gimnázium igazgatója:
„Istennek különös teremtménye a magyar lélek. A nagy Tervező sok olyan vonással alkotta meg, amilyent más népben alig találunk. Minden magyar érzi ezt, büszke is rá. Ez a büszkeség termékenyíti meg a magyar öntudatot s teszi azt erősen individuálissá. Ebből pedig az erős kritikai hajlam fakad. Szeretünk bírálni másokat, de önmagunkat sem kíméljük. Nincsenek bálványaink, de magyar szentjeink igen. Történelmi nagyjainké a tisztelet, kortársainké a bírálat.
Kortársaink között mégis van valaki, akihez nem a kritika ösvényén közeledünk: a Kormányzó úr. Két okból tesszük ezt. Az egyik: egyéniségének csodálatos varázsa. Erről nehéz és felesleges is beszélni, hiszen hatása alól senki sem tudja kivonni magát. A másik ok bennünk van. Érezzük a nagy idők szelét; vihar van és a magyarságnak szüksége van az »éltető eszme« sziklatalajára. A személyen túl a kormányzót keressük Benne, gyűjtőpontját minden magyar erőnek, hitnek, vágynak, egyszóval mindennek, ami magyar. Az élőnek nehezen hajtunk fejet: magyar vonás ez. Előtte azonban szívesen tesszük meg, mert ezzel egy kicsit önmagunkat tiszteljük meg.
De nem néma ez a tisztelet! A magyar lélek nem hízeleg, de érzéseit becsületes őszinteséggel megvallja mindenkor. Megvallotta régen is egy-egy eget verő »vivat!« kiáltással, különösen, ha kedvelt hősének sikerén, eredményein buzdult fel. Mert hőseink, nagyjaink közül mégis azok állnak közelebb a szívünkhöz, akiknek áldozata nem volt eredménytelen.
Most, hogy a Kormányzónkat ünnepeljük, a régi »vivat!« éljenné változott. Az ország eget verően élteti szívéhez nőtt hősét. A magyar levegőt mintha egy óriási zengő orgona zsongása töltené be. Zengnek a magyar szívek! A téma egy. A variációkat kis és nagy embersípok ismétlik nagy harmóniában. Melyiken csendül fel szebben? Nem tudjuk. De hisszük, hogy egyformán kedves mindegyik szív hangja. A komoly, nagy államférfiak, katonák, tudósok mélyen zengő hangjainál, hisszük, semmivel sem színtelenebb a kis elsős gimnazista szopránja, aki a legnagyobb emberről szóló dolgozatában így ír: »Szerintem a legjobb ember a Kormányzó úr, mert ő szerezte vissza a Felvidéket…«
A téma egyszerű, tiszta felcsendülése megfog, felemel, ünnepi hangulattal tölt el. Érthető. Hiszen nagy dolog ez! Kevés embernek jutott és jut osztályrészül a magyar glóbuszon, hogy életében minden magyar szívében »egy éltető eszmévé finomul«.
Fény nevére, áldás életére!”
(A ciszterci rend székesfehérvári Szent István Gimnáziumának (VI-VIII. Reálgimnázium) Évkönyve 1939-1940. Közli: Gálos Bernát igazgató. Székesfehérvár, 1940. Debreczeni István Könyvnyomdája. 3. old.)
Valaha Széchenyi Istvánról írta Arany János:
Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élet kincsét, ámbár napja múl.
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye
Amint térben, időben távozik,
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
Gálos Bernát tehát e verset idézve emlékezett a Kormányzóra. Akire valóban mindenki felnézhetett. Persze vannak, akik váltig azt állítják, hogy Horthy valójában egy rideg, merev tengerész volt csupán. És a valóságban? Íme egy nagyon beszédes citátum egy korabeli, Horthyt méltató műből (Horthy Miklós. Budapest, 1940. Stádium Rt.):
„Az igazi magyar embert az teszi valóban naggyá, hogy hatalmas történeti feladatok megoldása közben is, halhatatlan alkotások véghezvitele után is meg tud maradni közvetlen, szeretetre méltó, egyszerű magánembernek. Mert lelki emelkedettség kell ahhoz, hogy az ember a nagy sikerek után is meg tudja őrizni a maga eredeti, emberi egyéniségét.
Horthy Miklós igen nagy történeti feladatokat oldott meg. Nagy alkotások végrehajtása fűződik történeti névvé lett nevéhez. És mégis, ma is az a közvetlen, mindenkit azonnal magához emelni tudó egyéniség maradt, mint hatalmasra ívelt pályája legkezdetén is volt. Mindegy, hogy milyen nemzetbeli az, akivel elbeszélget, mindegy, hogy milyen társadalmi réteghez tartozik, mindenkivel azonnal megtalálja a legközvetlenebb kapcsolatot s mindenki oly nyíltan és őszintén tud vele eszmét cserélni, mintha évtizedes mély barátság könnyítené ezt meg.
Katonai pályafutása alatt egyaránt érintkezett a nép egyszerű fiaival, a hadsereg legmagasabb rangú tisztjeivel, a külföldi diplomaták seregével s a bécsi udvarban magával a királlyal. Mint kormányzó, vendégül látott koronás főt, a világpolitika irányítóit, diplomatákat, politikusokat, de a nép egyszerű, nyíltszívű fiait is. És aki valaha is beszélt vele, egyformán elragadtatással nyilatkozik nyelvtudásáról, derűs kedvéről, nyájasságáról. Csak ritka embernek adatott meg ez a tulajdonság, hogy minden érdekelje s hogy mindenkivel megtalálja azt a pontot, amelyen megértik egymást s aki ki tudja küszöbölni a műveltségbeli, társadalmi s minden egyéb különbséget önmaga és aközött, akivel elbeszélget. Nagybányai Horthy Miklósban az embert nem tudta elnyomni semmi.
Amikor egyszer Kunhegyes környékén utat építettek, a főméltóságú úr odautazott Kenderesről és elbeszélgetett a munkásokkal. Egy kunfejű, lengő bajuszú magyart megkérdezett:
– Hogy vagyunk?
– Köszönöm alázattal – felelt a magyar –, csak megvagyunk. Nehezen, szegényesen.
– No, most lesz itt munka jó ideig, és lesz jó kereset – biztatta a kormányzó úr.
– Hiszen lesz, de a szegény embernek még sincs elég pénze sohse – vonogatta a vállát az öreg s mert úgy látta, hogy barátsággal hallgatják a szavait, jobban megeredt a nyelve:
– Hej! Könnyű a főméltóságú úrnak, nincs olyan nehéz sora, mint a szegény embernek. Van sok pénze, amennyit csak szeme-szája kíván.
– No-no – nevetett a kormányzó úr –, hát maga úgy képzeli, hogy én csak szólok a pénzügyminiszter úrnak, hogy küldjön azonnal vagy három vagon bankót? Nem úgy van az!
– Nem? – csodálkozott a magyar. – Ammán baj! Ammán nagy baj, hogy még a főméltóságú úr sem dúskál a jóban!
– Nem baj – rázta a fejét a kormányzó úr –, mert az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke. Gondja, baja mindenkinek van. A nagyobb állással nagyobb munka, meg súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár. Nekem is van gondom, elhiheti. Csak nem mindenki tudja.”
Noha, amint fogalmaztunk, senki és semmi sem hófehér vagy szurokfekete – így Horthy és korszaka sem volt hófehér –, mégis úgy tűnik, az a kis székesfehérvári gimnazista és az a bajszos kunhegyesi munkás még tudta, kire és miért lehet felnézniük.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
