1920. június 4., Trianon. Nem mernék rá vállalkozni, hogy közvélemény-kutatást végezzek, egyáltalán eszébe jut-e valami is az akkor és ott történtekről honfitársaim zömének. Tartok ugyanis az „eredmény”-től…

„A jó bornak nem kell cégér” – tartja a közmondás, amire viszont az élet nagyban rácáfol. Kell bizony. Hát még egy közösség, egy nemzet esetében! Pláne akkor, ha eredményeit kisebbíteni akarják mások.

Ez jut minduntalan eszembe e napon is, sőt főként éppen ezen a napon. Egy hajdani bencés tanár egyik könyvéből idézek:

„A franciáknál dívik egy furcsa és merész mondás: Még a jó Istennek is kell reklám (azért harangoznak háromszor is nagymisére).

Ha a jó Istennek nincs is szüksége a harangok propagandájára, ma olyan világot élünk, hogy egy nép nem lehet meg hírverés és reklámozás nélkül. Hogy ez nem lemosolyogni való dolog, azt tapasztaljuk akkor, mikor bűnbánóan mellüket kellett volna verniök azoknak, akik fölényesen kimosolyogták a magyar propaganda szükségességét. Ma már túljutottunk azon, hogy szükséges-e egy nemzet számára a propaganda, hiszen mint Európa minden országában, nálunk is él és hírt ver a propagandaminisztérium.

Be kell azonban vallanunk: A magyarság sohase értett igazán önmaga reklámozásához. Most se sokat ért, mert azoknak, akik most is nyitott szemmel járják a külföldet, észre kell venniök, hogy más népek ma is jobban értenek önmaguk propagálásához, és így sokkal előnyösebb helyzetben vannak a jövőjük szempontjából, mint a magyarok.”

(Szivós Donát: Magyar vagyok! Budapest, 1943. Korda R. T. 112. old.)

Súlyos, de igaz szavak. Persze, ahogyan Szivós folytatja, meglehet, „úri diszkréciónk”, no meg anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé azt, amit „nagy” nemzetek megengedhetnek magunknak e téren, de akkor ne csodálkozzunk, ha folyton alulmaradunk a népek nagy versengésében, ha örökösen torzképekben mutatják be hazánkat.

„1942 karácsonyán egy világlap, mely az egyes országokat a legsajátságosabb és nemzetüket legjobban jellemző képpel tüntette fel, Magyarországot egy muzsikos cigány alakjával jellemezte, de Romániát ugyanakkor nem bocskorral, hanem olajkutakkal emelte ki.” (U. ott, 113. old.)

Itt van ama bizonyos elásva, mondhatnók. 1920 előtt óriási magyarellenes propagandát fejtettek ki román, cseh, szerb részről. Részünkről viszont mindezt ellensúlyozó nemzetpropaganda szinte egyáltalán nem volt.

A helyzet azonban, tartok tőle, hogy ma sem jobb. Mondok erre egy példát. Volt egy barátom, aki vagy négy évtizeden át gyűjtötte a Trianonnal és revíziójával kapcsolatos könyveket, plakátokat. Óriási gyűjteményt hagyott hátra két évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor. Anyagát aztán dobra verték, ahelyett, hogy ott, ahol élt, kellő hírveréssel egy emlékmúzeumot létesítettek volna belőle.

Bizony kell a cégér. Nem elrejteni kell, hanem bemutatni mindazt, ami velünk akkor történt, és azt is, ami miatta azóta történik velünk. „Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá.” – írta egykor Juhász Gyula, de ebben tévedett. Kell róla beszélni, igenis, különben mi magunk sem gondolunk reá, nemhogy – mások…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info