Minden szépen indult, jól ment. Aztán porszem került a gépezetbe. Jó magyar szokás szerint, mondhatnók…
Nemrég még úgy volt, hogy május 20-án Perkátán Horthy-szobrot avatnak. Aztán jöttek a szokásos véleménydiktátorok. Tudjuk, kik, honnan jöttek, hol „szocializálódtak”. A legnagyobb tragédia azonban nem is az, hogy ők olyanok, amilyenek, hanem az, hogy ha egyet szellentenek, majdnem mindenki berezel. A kormánypárti helyi önkormányzat meghátrált.
Hiába, úgy tűnik, Horthy neve sokaknál továbbra is szitokszó, akárcsak a nevével jelzett negyedszázada múlt századi történelmünknek. Érdemes ilyenkor fellapoznunk kontrasztként a két világháború közötti keresztény sajtótermékeket. A mindhalálig rendíthetetlen református Horthyról a legnagyobb elismerés hangján írtak a két világháború közti vezető katolikus értelmiségiek is. Voltak persze, akik nem osztották ugyan teljesen a kormányzó személye körül kialakult nimbuszt, de azt eloszlató hangokat sem igen hallattak. S voltak aztán olyanok is persze, akik ugyan – joggal – bírálták a kor anomáliáit, egyes kormányzati lépéseit, ámde valahogy a kormányzó személyét érintetlenül hagyták. (Jellemző, hogy a kor nagy ostorozói közül ilyen volt az író Szabó Dezső is!)
„[…] szép a mi kormányzónk élete, mert telve van nagy tartalommal. Kár volna s talán nem is ildomos ezt az életet szuperlativuszokkal elhalmozni. Erre Horthy Miklós nem szorul rá s általa emberi értékelése se növekednék jobban. Azt azonban mégsem szabad elhallgatnunk, hogy ma a legnagyobb magyar, a legkiválóbb államférfiúnk, akiért áldanunk kell az Eget, hogy őt nekünk adta.”
Így írt a kormányzóról a kitűnő katolikus egyháztörténész, Meszlényi Antal kanonok (Katolikus Szemle, 1940. január, 36. old.) Vagy itt van például a jeles piarista, Balanyi György történész, aki szintén 1940-ben – Horthy kormányzósága húsz éves jubileumán – ekként köszöntötte őt:
„1940. március 1-jén lobogódíszbe borult minden magyar város és falu s ünnepi érzések köntösébe öltözött minden magyar lélek. Ezen a napon múlt ugyanis húsz esztendeje annak, hogy a nemzetgyűlés egyhangú lelkesedéssel Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst, a nemzeti hadsereg akkori fővezérét s egyben a magyar élni akarás és jobb jövő várás legelszántabb képviselőjét. És az azóta elmúlt húsz esztendő kézzelfoghatóan bebizonyította, hogy a választásban a nemzet géniusza nyilvánult meg: Horthy Miklósnak évek és évtizedek megfeszített munkájával és éjt-napot egybefogó őrlődésével sikerült nyugalmasabb vizekre vezetnie nemzete hajóját. Pedig közben milyen irdatlan nehézségekkel kellett megküzdenie! Milyen szédítő mélységből kellett felemelnie fajtáját. Hiszen, mikor kormányzóvá választották, Trianonban már javában ácsolták a magyar Golgotát és már javában készültek hozzá, hogy szégyenbe, szennybe és vérbe borítsanak mindent, ami csak élete, reménysége és büszkesége lehetett egy nagy múltú nemzetnek. Szent István palástján méltatlan osztozkodás folyt és szerencséjükben elbizakodott szomszédaink milliós tömböket készültek letörni a magyarság birtokállományából.
De ellenségeink nem érték be jelenünk meggyalázásával; ők jövőnket is el akarták rabolni. Ezért állig felfegyverkezve minden oldalról körülzártak bennünket s minden pillanatban készen állottak rá, hogy az élet legkisebb jelének rezdülésére tövig belemártják szuronyukat borzalmasan megcsonkított testünkbe. Gonosz és rosszhiszemű propagandájukkal úgy állítottak be bennünket, mint Európa új rendjének javíthatatlan ellenségeit és mint a háború előtti barbarizmus utolsó szegénylegényeit, akiket egyszerűen ki kell iktatni az új világból. És a félrevezetett, elbódított európai közvélemény készpénznek vette ezeket az otromba hazugságokat és jó ideig gyanakvással, sőt leplezetlen ellenséges érzülettel kísérte minden megmozdulásunkat. Ellenségeink jóvoltából a világ csúfjává és Európa kitagadottjaivá lettünk. Sokáig úgy tekintettek reánk, mint bélpoklosokra és még csak szóba sem akartak velünk állni.
Külpolitikai látóhatárunknál csak belpolitikai helyzetünk volt borúsabb és reménytelenebb. Egyik oldalon a nemzeti újjászületés vágyának apró gyeptüzei villóztak a nélkül, hogy egyetlen nagy, az egész magyar éjtszakát bevilágító lángoszloppá tudtak volna sűrűsödni; a másik oldalon pedig rút nemzeti bűneink: a széthúzás, önösség és gyűlölködés fogyasztották amúgy is csekély nemzeti energiakészletünket. A magyarság lelkében szenvedélyes, de sem formát, sem magához méltó célt nem találó lelkesedés csatázott a bús fatalizmus és a renyhe patópálos kényelmes semmittevésével. Ezért se előre, se hátra mozdulni nem tudott; csak tipródott, vergődött s a helyett, hogy magába tekintett volna, kizárólag másokat okolt kétségbeejtő bajaiért.
Ilyen körülmények közt a nemzet vezetése valóban emberfölötti feladatot hárított a vezérre. És Horthy Miklós habozás nélkül vállalta a feladatot. Mint valamikor az otrantói csatában a parancsnoki hídon, rendületlenül állott őrhelyén, ahová a Gondviselés hívó szava állította. A forrófejűek kalandokra csábító biztatását éppúgy elhessegette magától, mint a reménytelenek minduntalan lemondást sürgető bús elégiáit. Ő csak állott őrhelyén és tekintetével, melyet a tengerek végtelen tükre edzett biztossá, szüntelenül a látóhatárt kémlelte.
És íme rendületlenségével csodát művelt. Mindenekelőtt visszaadta nemzetének elveszett hitét és önbizalmát. A magyarság lassankint ráeszmélt a költő mondásának nagy igazságára: »Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.« A forrófejűek és az elégiasírók egyaránt rájöttek, hogy a nemzet megmentésének egyetlen helyes útja a céltudatos és megállást nem ismerő munka. A másik nagy eredmény pedig az volt, hogy lassankint Európa is ráeszmélt a velünk szemben elkövetett égbekiáltó igazságtalanságok tudatára. Mindig többen és többen vették észre, hogy itt a nagy dunai medence kellős közepén egy nemzet él, mely nem sír, nem panaszkodik, hanem összeszorított fogakkal dolgozik és küzd a szebb jövőért. De ugyanakkor észrevették azt is, hogy ennek a nemzetnek élén egy talpig férfi áll, aki nyugodtságával, bölcsességével és egyéniségének megejtő varázsával úrrá tud lenni a legnagyobb akadályokon is. Így Horthy Miklós rendületlensége szinte észrevétlenül átsegített bennünket a lábunknál megnyílt halálos örvényen és újra megszerezte számunkra Európa népeinek megbecsülését.
De ez még nem minden. Horthy Miklós nemcsak hogy ráállított bennünket a helyes ösvényre, hanem azontúl is vezérünk és útmutatónk maradt. Miénk maradt akkor is, mikor a nagy nekilendülések eget ostromló tűzoszlopainak kihamvadása és a nemzeti keserv önmarcangoló jeremiádjainak elhalkulása után ránk köszöntött a robotos hétköznapok szürke egymásutánja s nekünk Zrínyi Miklós szavával élve körmös kézzel kellett hozzá nyúlnunk az új államalapítás roppant felelősséggel járó munkájához. Ebben a nagy munkában eleitől fogva Horthy Miklós járt az élen. Ő volt a középpont; a megújhodást sürgető nemzeti energiák mind belőle sugároztak szerte az országba. A széthúzó, sokszor homlokegyenest különböző törekvéseket ő fogta össze magasabb egységbe és a késhegyig kiélesedett pártellentétek fölött ő képviselte legtisztábban a hamisítatlan nemzeti érdeket. Mert ő a nélkül, hogy a politikát valaha is tanulta volna, politikus volt a javából: józan eszével, bölcs mértéktartásával, kitűnő emberismeretével, mindenekfölött pedig lángoló fajszeretetével mindig ösztönösen eltalálta a középutat s a nemzethalál rémével ijesztő Szkillák és Charibdiszek között biztos kézzel kormányozta a magyarság hajóját. Pillanatnyi sikerek meg nem szédítették, apró kudarcok el nem csüggesztették. Mert ő nem a ma, hanem a holnap számára dolgozott. Ezért munkájában nem a politikus csillogó sikereire, hanem az államférfi maradandó eredményeire tekintett. Így magasodott férfias alakja húsz esztendő alatt a magyar élet világítótornyává, mely felé minden igaz magyar bizakodással tekint s mely lassankint felszakította a bennünket körülölelő nagy éjtszakát. A Felvidék egy részének és a Kárpátaljának visszatérése már egy szebb jövő hajnalhasadásának biztató jelei voltak. Ezért a Gondviselés után elsősorban Horthy Miklós páratlan államalkotó munkájának tartozunk hálával; mert az ő rendületlen nyugalma és bölcs mértéktartása nélkül talán még most is tehetetlen csüggetegségben vergődnénk vagy esetleg végleg rámentünk volna egy meggondolatlan huszáros bravúrra.
Bármiként alakul a jövő, egy bizonyos. Horthy Miklós az elmúlt húsz esztendő alatt kitörölhetetlenül beleírta nevét nemzetünk történetébe, mert átsegítette újkori története legválságosabb korszakán és megmutatta neki a kibontakozás biztos ösvényét. Nem csoda tehát, hogy kormányzósága huszadik évfordulóján minden magyar mélységes tisztelettel és hálával tekintett fel rája és imádságos lélekkel kérte az Úr áldását munkás életére. De ugyanúgy a külföld is meleg elismeréssel adózott Kormányzó urunknak, mert észrevette benne a gondviselésszerű államférfit és államfőt, aki saját nemzete javának keresésével a nagy európai érdekek békés összehangolását is becsületbeli kötelességének érzi.”
(A Magyar Kegyestanítórend Budapesti Gimnáziumának Évkönyve az 1939-40. iskolai évről az iskola fennállásának 223. évében. Közzétette: Balanyi György Dr. igazgató. Budapest, 1940. Kiadta az Intézet Igazgatósága-Stephaneum Nyomda. 3-5. old.)
Így is lehet emlékezni Horthyra. Sőt így kellene. Bízzunk a csodában, abban, hogy talán még megérjük, hogy így is lesz.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info