Olvasom a Mazsihisz honlapján, hogy Kőbányai János, a Múlt és Jövő folyóirat főszerkesztője elmondta: most jött ki a nyomdából az általa szerkesztett és összeállított, csaknem nyolcszáz oldalas „Holokauszt Olvasókönyv”.
Ujjé! Az erről szóló mazsihiszes hírcikkből most mégis csak egy mondat citálására telik erőmből:
„A zsidóság számára a visszaemlékezések megírása, a tragédiák, traumák kibeszélése bizony létfontosságú az egészségesebb élet megélése szempontjából.”
Furcsa. Sőt szánni való. Mert miről is van szó? Arról, hogy valakik folyton csupán a (vélt vagy valóságos) sérelmeikből élnek. Valakik a sérelmeikből kovácsolnak tőkét – no nem annyira erkölcsit, mint inkább anyagit. Valakik úgy űzik a szenvedéskultusz ápolását, mint mások – már bocsánat – az onániát.
A magyar történelem talán legfeketébb dátuma Trianon. Mégsem mondom, hogy másról se szóljon a fáma, mint örökösen – erről.
Van Reményik Sándornak egy verse (Gyűrűt készíttetek…). Ebből idézek:
Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból – dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!
Június 4. 1920.:
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.
Minden tiszteletem Reményiké, de vitatom üzenetét. Egy lépést se? Nos nem, nem firtatom, mennyire fontos az emlékezés. De könyörgöm, egy nép, vagy pláne egy nemzet folyton csak a traumáira való emlékezésből éljen?
Ám nem vitatkozom. Minek? Fanatikusokkal, álljanak a paletta bármelyik oldalán is, lehetetlen, sőt értelmetlen. Kinek mi jut osztályrészül. Van, akinek az, hogy holokauszt, holokauszt, holokauszt. Csak azt nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info