„A költő elindult Nyugatra s Hollandia, Belgium nagyvárosai után úgy vette be Franciaország és Párizs szívét is, mint egy született hódító. Pedig csak magyarul szavalt s az idegen társaságot csak egyéniségének s a magyar szónak a zengésével kellett meghódítania. S egyetemi ifjak és professzorok, művészek és költőkirályok erre a hangra csillogó szemekkel felfigyeltek s a magyar szó bűvölő muzsikájára és e költészet nemesen egyszerű életérzésére tapsra csattantak a tenyerek.”
Bizony így van, április 11-e, a Költészet Napja, egyben anyanyelvünk ünnepe is. A fentebbi idézet egyik jeles huszadik századi lírikusunkról, Mécs Lászlóról szól. Ma már viszonylag kevesen ismerik nevét, pedig a két világháború között igen népszerű volt – és méltán. Anyanyelvünk varázsával még a magyarul nem értőket is megbűvölte.
1895. január 17-én született a felvidéki Hernádszentistvánon született. 1914-ben belépett a premontrei rendbe, négy év múlva pappá szentelték s tanári oklevelet szerzett. 1919-től tanított, 1920-tól plébános Nagykaposon, majd Királyhelmecen. Verseskötetei 1923-tól jelentek meg, s hatásukra a kor vezető irodalmi testületei tagjuknak választották. 1945-től kénytelen volt visszavonulni az irodalmi élettől. 1953-ban az ÁVH letartóztatta, és tíz börtönre ítélték egyes versei miatt. 1956-ban történt kiszabadulása után Óbudán lett hívei lelkipásztora, végül 1961-től haláláig, 1978. november 9-ig Pannonhalmán az idős szerzetesek otthonában élt.
Sokszor Ady szimbolizmusát szolgaian követő, de sokszor mégis önálló líraiságot tükröző költeményeinek stílusa, fogalmazott Várkonyi Nándor irodalomtudós (Az újabb magyar irodalom 18810-1940 (1942)), a modern impresszionizmus túlhajszolása, s „tárgyait sem rostálja elegendő szigorral”. Mégis vitathatatlan rendre vissza-visszatérő alapgondolata, hogy a világ igazi értelmét csak Isten adhatja meg: „Pihenéstelenül ver a végtelen űrben / a Mindenség soha nem nyugovó szíve: Isten.”
E zsoltárhangú lírai szelídséggel hirdeti továbbá, hogy Isten az egyedüli ura a történelemnek, végső soron még akkor is, ha megengedi a rosszat, így történelmünkben Trianont. Nem véletlenül írta hát egyik korai méltatója, Just Béla 1931-ben Tormay Cécile orgánumában, a „Napkelet”-ben:
„Egészen újszerű vallási szimbolizmussal ír magyar verset. Tertulliánus vigasztalja a katakomba sötétségébe zárt, üldözött keresztényt:
Testvér, tudom, nagy templom dült itt romba:
az Istened keresztre feszítették.
Lopd el magadnak szent felnégyelt testét:
lelked legmélyén ott a katakomba,
ott rejtsd el, bár a templomod dőlt romba.
Ha Cézárt látod diadalszekéren,
teli torokkal ordítsd a vivátot,
a te vivátod úgyis mindig átok !
S ilyen értelemmel kiáltja Mécs László is a hatalmon ülőknek: «Üdv néktek, győzők!» Nincs az az «irredenta vers», mely ennél a költeménynél igazabbul magyar lenne.”
Talán tényleg nincsen bizony, miként olyan lírikusunk sem a két világháború között, aki olyan közönségsikert aratott volna, mint éppen ő. Ugyanis verseit előadókörútjain nem mások mondták el, hanem ő maga, és hogy minő hatással, arról álljon itt betűvető barátja, Nyisztor Zoltán pápai prelátus-szerkesztő 1938-ból való vallomása a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemléből:
„Magyar költő akkora közönségsikert még sohasem könyvelt el, mint a mi Mécs Lászlónk. Nagy része van ebben költészete művészi értékein túl lebilincselő tiszta egyéniségének s nem utolsó sorban páratlanul álló előadó művészetének. A költő több mint egy évtizede szavalókörútjaival is a legnagyobb magyar missziók egyikét teljesíti s nemcsak az elefántcsonttoronyba zárkózott lírának, hanem az elkoptatott vagy elszürkült magyar és katolikus eszményeknek is megszámlálhatatlan hívőt, barátot, sőt rajongót szerzett. Arra azonban még nem volt példa, hogy magyar költő életében és személyes megjelenésével is a külföldet meghódíthassa, s Mécs László ezt megtette olyan bravúrral, amely csak a Kossuth-ok külföldi sikereivel mérhető össze. A költő elindult Nyugatra s Hollandia, Belgium nagyvárosai után úgy vette be Franciaország és Párizs szívét is, mint egy született hódító. Pedig csak magyarul szavalt s az idegen társaságot csak egyéniségének s a magyar szónak a zengésével kellett meghódítania. S egyetemi ifjak és professzorok, művészek és költőkirályok erre a hangra csillogó szemekkel felfigyeltek s a magyar szó bűvölő muzsikájára és e költészet nemesen egyszerű életérzésére tapsra csattantak a tenyerek. Magyar diadal volt, amilyet sem Párizsban, sem a többi városban még nem aratott senki a keleti zarándokok közül. S idehaza? Mélyen és zavartan hallgattak az irodalmi berkek. Egy üdvözlő sürgönyt vagy baráti vállveregetést nem kapott tőlük. A napilapok jó része még hozzá agyon is hallgatta.”
Már akkor is, egészíthetnők ki. Hát még 1945 után! 1946-ban rákerült ugyanis két kötete (Forgószínpad, Összes versei 1920-1940) a kommunista indexre, „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzéké”-re, éspedig az „Egy finn leányka képe” című verse miatt. 1950-ben pedig a „Népkönyvtári Központ” „Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez” című brosúrájában az jelent meg, hogy „minden munkájá”-ra vonatkozik a hatalom tiltása, tehát egyik kötete sem javaslandó az ilyen könyvtárak polcaira. Végezetül 1952-ben a „Népművelési Minisztérium” által kiadott „Elavult könyvek jegyzéke” első kötetébe is belekerült tizennégy kötete, mondván, azok „az irodalmilag értéktelen, tartalmilag silány” művek közé sorolandók.
Az embernek persze vagy ökölbe szorul a keze, vagy egyenesen felröhög a fenti minősítés olvastán, ha csak néhány versét is elolvassa Mécsnek. Egy kortársai közül leginkább Áprily Lajosra, Dsida Jenőre, Juhász Gyulára, Kosztolányi Dezsőre, Reményik Sándorra és Tóth Árpádra emlékeztető rendkívül mélyen érző s gondolkodó lírikus ugyanis, aki ráadásul édes anyanyelvünknek valóban lenyűgöző hangszerelője. Erre rádöbbentendő, születésének százhuszadik évfordulóján néhány verse ideidézésével kívánjuk teljesebbé tenni Róla való megemlékezésünket.
Az első (Pisztrángok példája) aligha igényel kommentárt, legfeljebb annyit, hogy méltán illeszkedik Alföldi Géza verséhez (Csak a gyökér kitartson!). A második (Egy finn leányka képe) a finn szabadságharc ügye mellé állás versvallomása. A harmadik (A legutolsó magyar úr) boldog báró Apor Vilmos győri püspöknek állít emléket. Befejezésül a negyedik (Magyar Madonna) leginkább Sík Sándor fohászához (Az andocsi Máriához) hasonlítható.
Pisztrángok példája
A pisztrángoktól ezt tanultam:
sohasem úsznak ők az árral,
de mindig szembe, mindig hősként,
glédában és kicsit vadultan,
rugalmasan, ragyogva, frissen,
hol zuhatag fájdalma szisszen.
Őrült erőkkel szembeszállva,
föl a zokogó suhogókon,
szirtek között, vízesések
több méteres habzó haragján
föl, szárnyak nélkül, szinte szállva
szökdösnek, diadalt aratván.
A Forráshoz, hol még az Eszme
nincs elkeverve nyárspolgári
iszappal, hizlaló, tempótlan
nagy tunyasággal, hol kiveszne
hős ritmusuk! Ők az órmótlan,
titokzatos hegyekbe vágynak!
Amely pisztráng az árral úszik:
lehet boldog, hasa fehérjét
lehet, hogy parti nefelejcsek
kívánják, hogy csónakkal elérjék
s holdfény hullong rá, mint a tej-csepp,
de a Faj meghalt benne: hulla.
A hasukat boldogság-nappal
süttethetik a renegátok,
magyar júdások, árral-úszók:
a nevük hulla, létük átok!
Ó, pisztráng-lelkű Pajtás, előre
a Forrás-álmú hegytetőkre!
Egy finn leányka képe
Asztalfiókom néha kinyitom: rokon
s baráti kéztől küldött emlék-lomokon
egy rojtosan kitépett újságlap felén
a képről finn leányka arca néz felém.
Világvihar sepert át Finnország felett,
onnan sodorta ezt az újságlevelet
hozzám, hogy Metsäpelto Hillevi halott:
hét évet élt csupán s örökre elaludt.
Kék volt szeme, huncutkás-göndör a haja,
körültáncolta pajkos pillangók raja,
mese, imádság, anyacsók volt étele,
mély tükrű lelke Krisztus-arccal volt tele.
Kacagó szíve boldogsággal robbanó
kis bomba volt, mit láthatatlan víg manó
sereg dobált szeszéllyel s az, kit eltalált,
pár percre elfelejtett bánatot, halált.
E huncutkás fejecske arról álmodott,
hogy fent az égen csak tündér s hattyúfogat
suhan s karácsonyfával szállnak angyalok
s minden veszély csak itt a földön jár gyalog.
S szegényt épen felülről érte a gonosz!
Galádul tört százhetvenmillió orosz
a három milliónyi finnre, mint deli
mókusra medve, vélvén rögtön elnyeli.
Varázsló Vejnemöjnen a Kalevala
mélyéről fölkelt és dalolt: varázsdala
ráénekelt sosem látott havat, jeget
honmára s tankok, ágyuk útja elrekedt.
Sok hónapig zajgott a hősi védelem,
a muszka repülőraj dolgos várost, védtelen
nőt, gyermeket bombázva berregett,
Helsinkiben elsőnek ezt a gyermeket
találta el. Mily bús rekord! A kacagó
szívecskével nem labdáz már vidám manó.
Képét lelkem fiókja őrzi s homlokom
el-elborul, míg nézem mint egy jó rokon.
A legutolsó magyar úr
A kor nem kedvez már a Hősnek,
a legendából ismerősnek,
minden szint szürkeségbe rendel:
divatba jött a milliós
nyáj-ember és a sáska-ember,
a gépesített Dzsingisz kán.
És mégis szép a külön-álom
a névtelen tömeg halálon!
Hadd zengjen hát dicsfényt az ének
az országos nagy gyász felett
Győr város mártír püspökének,
ki magyar úr volt és lovag.
A nyáj-ember és sáska-ember
világpusztító küzdelemben
egymásra rontott kába-részeg
vad vértivornyán mindenütt,
s kicsiny hazám a világrészek
harcában eltiportatott.
Mit ezer évig építettünk,
szív-muzsikával szépítettünk,
könyvtárak, dómok, emberélet,
szabadság, női becsület,
bor, búza, jog: az ördögé lett
Győztes hadak prédájaként.
A győri püspök palotája
pincéiben szorongva, fájva
bujtak szüzek, anyák, apácák,
midőn a harc orkánja dúlt.
A püspök kint állt s védte házát
a Tízparancs tábláival.
Vér mámorával, beszeszelve
katonák jöttek, követelve
mit szemérmes száj szólni restell
– fején, mellén és vállain
lövést kapott s e hősi testtel
megvédte mégis szűzeit.
A négy lövés keresztalakja
testét-lelkét szentté avatja:
amíg egy ország romja füstölt,
a Tízparancs tábláival
így halt mártírhalált a püspök,
a legutolsó magyar úr.
Magyar Madonna
Ki nekünk nem voltál lovagkori dáma:
eszmény, kit falhoz köt a csúcsíves ráma:
kit sosem néztünk, mint boldog barokk tündért:
– Boldogasszony Anyánk, könyörögj népünkért!
Ki nem hordtál merev infánsnõ brokátot,
de élõ palástod adták a Kárpátok
s Tisza, Duna, Hernád, Maros volt a zöldön
ezüst paszomántod: – könyörülj e földön!
Ki közöttünk élõ Nagyasszonyunk voltál,
mert nem fog le ráma, aranyruha oltár,
s elsõáldozóink csöpp zászlóin lengtél:
könyörögj e sok nevetgélõ szentér!
Ki búcsús zászlókról nézted földjeinket
búzaszenteléskor szíved áldást hintett:
aki Istent szülvén szülni meg nem szüntél:
– malaszt anyja, imádj magyar vetésünkér!
Kihez szentek, hõsök szent tébolya illett,
mikor ott lebegtél, mint gyõzelmi ihlet
pápista, protestáns kuruc lobogókon:
– könyörülj mirajtunk, kuruc utódokon!…
Ki ott lebegtél, hol sem élőt, sem holtat
nem szántak, szűzeket megerőszakoltak,
falvakat, kriptákat gyújtottak, gyilkoltak:
– szánj meg minden testi-lelki megraboltat!
Trianon-szabdalta ruhád még hiányos:
fohásszal foltozza szegény Magyar János.
Fertálynyi palástod könnyekkel gyöngyözött:
Boldogasszony Anyánk, varrd össze köntösöd!…
S kinek szép szemében láttuk a szent tébolyt
sok szabadságharcban – most remény-kék égbolt
kéküljön szemedben s béküljön felettünk:
– Boldogasszony Anyánk, könyörögj érettünk!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info