Ez a vasárnap az Úr Jézus Krisztus Jeruzsálembe vonulásának s szenvedésének kezdete. Már a Krisztus születése utáni IV. században megünnepelték. Eleinte az Olajfák hegyén gyűltek egybe a jeruzsálemi keresztények, s imádság keretében a mai napnak megfelelő szentírási szakaszokat, illetve az Úr bevonulásáról szóló evangéliumot olvasták fel.
E nap eredetéről és üzenetéről álljon itt Artner Edgár katolikus teológus ismertetése:
„Az édes Üdvözítő Jeruzsálembe való dicső bevonulásának ünnepe tárgyánál fogva ősrégi az anyaszentegyházban. Az Úr befejezte földi működésének egyik részét, tanításával és csodáival igazolta Istenségét, mennyei küldetését. A zsidók jobbjai hisznek is Krisztusban és azért megtudván, hogy a húsvéti ünnepekre Jeruzsálem felé tart, eléje mennek és nagy örvendezéssel üdvözlik őt, mint Messiást, mint Izraelnek a próféták által megígért királyát. Azonban az isteni Mester ekkor már egészen más járatban volt, ő nem királyi dicsőséget keresni ment föl a szent városba, az emberiség megváltásának szenvedéssel teljes befejezése volt az, mi ott őrá várakozott.
Ennek az ünnepnek legrégibb nyoma Eucheria zarándoknő iratában található. Az ő utazása idején[1] Jeruzsálemben már nagy ünnepély volt ezen a vasárnapon, „melyen a húsvéti hétbe bemegyünk, melyet itt nagyhétnek neveznek” – írja a zarándoknő. Már a megelőző szombaton kezdődtek a szertartások, ugyanis délután l óra tájban Bethaniába (ad Lazarium) gyűltek össze a hívők és a szerzetesek, még pedig oly nagy számban, hogy köröskörül a mezők is mind megteltek emberekkel. Vasárnap azután már nem – mint szoktak máskor – az Anastasis templomba (a föltámadás helyén), hanem a kínszenvedés helyén, a Golgothán (Martyrium) gyülekeztek[2] és innét mentek az Anastasisba, ahol a püspök Szentmisét mondott. Egy órakor a hívek az Olajfák hegyére mentek, ahhoz a barlanghoz, melyben, az Úr tanított (Eleona). Három óra tájban lementek innét a mennybe menetel helyére (Imbomon) és itt letelepedtek és hymnuszokat zengtek, olvasták a Szentírás megfelelő helyeit, közben pedig könyörgéseket mondtak. Öt óra körül azután Jézus bevonulásának evangéliumát (Mt. 21, 9.) elolvasván, fölkeltek és a gyermekek mind, még a csecsemők is anyjuk karján, pálma meg olajfaágakat lengettek kezükben, így indult meg a körmenet a Benedictus éneklése közben a város felé. Már este volt, mire az Anastasisba érkeztek, honnét a vecsernye elmondása után hazatértűk.[3]
Nagyon valószínű, hogy a pálmás körmenet jeruzsálemi eredetű szokás[4] és kezdetben másutt nem is gyakorolták, amit aranyszájú sz. János egyik homíliája is elárul.[5] Jeruzsálemben később, még a VII. és XI. században is fényesen megünnepelték e körmenetet öt statióval,[6] sőt a legutóbbi időkig megismételte a jeruzsálemi püspök minden évben az Úr bevonulását mely alkalommal nemcsak a hívek, de még a schizmatikusok is örömmel kísérték az általa képviselt Krisztust diadalútján.[7] Innét származott át később ez a szép szokás Konstantinápolyba,[8] kelet több helyére és nyugatra is. Csakhogy míg keleten ma sincs még pálma-szentelés, addig nyugaton már a legrégibb idevonatkozó emlékek a pálma és olajágak megszenteléséről is tudnak.
Virágvasárnap legelső nyoma nyugaton a bobbioi sacramentarium Gallicanumban, tehát a VII. vagy VIII. században található és itt már szentelmény gyanánt szerepel a pálma.[9] Először alighanem csak annyiból állhatott e szertartás különlegessége, hogy a Szentmise alatt e napon pálmát tartottak, a körmenet alkalmasint csak a IX. század második felében keletkezett,[10] azután azonban különösen Franciaországban gyorsan elterjedt. Rómában először a XII. és XV. Ordoban találjuk meg a teljes pálmaszentelési és körmeneti szertartásokat. A középkorban igen sok helyen dramatikus módon adták elő a Jeruzsálemi bevonulást. Krisztus Urunkat vagy az evangéliumos könyv,[11] vagy pedig a feszület jelképezte melyet zöldelő ágakkal díszítettek.[12]
Németországban még szemléltetőbben adták elő e nap eseményét, amennyiben a körmeneten egy fából faragott kerekeken járó szamarat is körülvezettek szintén virágokkal és ágakkal ékesítve.[13] Angliában pedig szentségi körmenetet is tartottak ezen a vasárnapon. A középkori szertartások szerint a városon kívül levő templomban szentelték meg a pálmákat. Innét a körmenet a város kapujánál levő kereszthez vonult, mialatt a „Pueri Hebraeorum” karverset és a „Gloria, laus et honor”-t énekelték. A „Cum angelis” karvers éneklése közben a nép virágot szórt a kereszt tövébe, a püspök pedig arcraborulva imádta a Fölfeszítettet, Mikor e szavakat mondták: „megütöm a pásztort és elszélednek. a juhok” – egy pap pálmával megütötte a celebranst. Ezután a menet Kyrie eleisont énekelve indult be a városba, a templomba való bevonulásnál pedig az „Ingrediente Domino” karverset és a Benedictust énekelték. A szertartást az „Adiuva …” kezdetű könyörgés zárta be.
Régen, mikor még a nyilvános bűnbánót és a felnőttek keresztsége szokásban volt, még más jelentősége is volt e napnak. A nyilvános bűnbánókkal ugyanis ekkor tudatták, hogy a következő csütörtökön meg fogják nyerni a reconciliatiot,[14] a keresztelendők pedig ezen a napon kezdték tanulni a hitvallást[15] és néhol már ekkor kezdték nyírni és megmosni a fejüket a keresztségre való előkészületül.[16]
Mielőtt a szertartásokra és azok magyarázatára áttérnénk, pár szóval a pálma és olajág symbolikus jelentését kell megismertetnünk. Az Atyák és a liturgikusok szerint a pálma a győzelem jelképe,[17] sz. Ágoston például Krisztus Urunknak a halál és az ördög fölött aratott győzelmét látja benne.[18] Az olajág a békét és irgalmasságot jelképezi.[19] Nálunk a pálma és olajágak helyett kibimbózott fűz- és rekettyeágakat használnak,[20] A fűzágat e célra már a IX. század óta alkalmazzák,[21] Angliában tiszafaágakat, Francia- és Spanyolországban pedig rúdra kötött virágcsokrokat is szentelnek.[22]
Szentelmény gyanánt napjainkig láz ellen szokták használni a fűzfa rügyeit, jó védelemnek tartják azonkívül az ördög, vihar és jégkár ellen is. A húsvéti tűzben égetett fával együtt azért pálmákat és fűzágakat is tűztek ki a földekre és vihar alkalmával égettek ilyet a villám és jégeső ellen.[23] A kereszt mellé téve pedig megőrzi a házat minden bajtól. Természetesen babonás szokások is kifejlődtek az egyszerű népnél, így pl. még azt is hitték, hogy a káposztát megóvja a legyek ellen.
A pálmaszentelés szertartása
A pap violaszínű vecsernyepalástot ölt a pálmaszenteléshez, melynek szertartásai a régi misének menetét követik egészen a Praefatioig, természetesen a fölajánlás kivételével.24 A szertartások kezdetén a kar azokat a szavakat énekli, melyeket a zsidók az Üdvözítőnek Jeruzsálembe való bevonuláskor: „Hozanna[25] Dávid fiának, áldott, ki az Úr nevében jön. Ó Izrael királya: Hozanna a magasságban!”[26] Rövid könyörgés következik ezután, mely a Megváltó halálával a hívők elé táruló örök boldogság elnyerését kéri Istentől. A Lectio a Sinai félszigeten vándorló zsidóknak a tizenkét forrás és hetven pálma mellett való táborozását és az éhség miatt való lázongását írja le, mely alkalommal Isten megígérte, hogy hat nap múlva elküldi a mannát.[27] Az Oltáriszentség közelgő alapítására kell itt gondolnunk, melynek a manna előképe volt. Graduale helyett sz. János evangéliumának azt a részét énekelteti az egyház, amelyben a zsidó főtanács az Úr Jézus megöletését határozza el: „Jobb nektek, hogy egy ember haljon meg a népért, mint hogy az egész nemzet elpusztuljon” – jövendöli öntudatlanul Kaifás, főpap[28]. Az isteni Üdvözítőnek diadalmas bevonulását leíró evangélium[29] után egy könyörgés kezdetében történik a barkaszentelés, amikor arra figyelmeztet az egyház, hogy jó cselekedetekkel siessünk Krisztus elébe, hogy Őáltala mehessünk be az örök boldogságba. E könyörgéshez egy rövid Praefatio csatlakozik, mely Isten hatalmának marasztalását tartalmazza.
Ezután öt könyörgés következik, melyekben az egyház áldást kér Istentől az ágakra, hogy akik azokat hordozzák, áldása erejével minden viszontagság ellen, testi és lelki oltalmat nyerjenek és egykor a halál országán diadalmaskodva a boldog feltámadásban részesüljenek. Továbbá, hogy áldásával tegye az olaj- és egyéb fák ágait a hívek javára gyümölcsösökké s hogy amit ma az ő dicsőítésére a hivek külsőképp művelnek, azt belső áhítattal is teljesítsék. Erre szenteltvízzel meghinti és tömjénnel megfüstöli a barkákat. A következő könyörgés azt kéri Istentől, hogy valamint egykor a zsidók a Jeruzsálembe menő Jézus útját zöld ágakkal és ruháikkal teríték be, mi is hitben úgy készítsük az Ő útjait, hogy minden botrány elhárítása után a mi műveink az Úr szemei előtt az igazságaiban viruljanak fel s mi méltók lehessünk Jézus nyomdokain járni.[30]
A szentelt ágak kiosztása alatt a kar énekel: „A zsidó gyermekek olajfaágakkal kezükben az Úr elé jöttek kiáltozván és mondván : Hozanna a magasságban! A zsidó gyermekek ruháikat leteríték az útra és kiáltozván mondák : „Hozanna Dávid fiának, áldott ki az Úr nevében jön !”[31]
Egy befejező könyörgés után, mely röviden összefoglalja az ünnep jelentőségét, a szerpap felszólítására: „Induljunk békében! – Krisztus nevében. Amen.” – megindul a körmenet és kivonul a templom kapuja elé, mialatt az eseményeknek megfelelő karverseket énekelnek az énekesek.[32]
A templom kapuján belül maradt énekesekkel felváltva énekli azután a papság Theodulf orleansi püspök éneket.[33]
„Zengjen dicséret, mély tisztelet és örömének
Krisztusnak, kinek üdvdalt gyermekek éneklének.
Dávidnak csemetéje vagy, Izrael égi királya,
Aki megáldva az Úr neviben földünkre leszálla.
Téged az angyali kar dicsérve magasztal az égben,
Téged az ember imád és minden a földön a légben.
A nép hódolatúl barkát szórt utad elébe;
Íme dicsénekeket hoztunk mi neked ma helyébe.
Az kínutad közben dicsére Hozanna-dalában;
Íme mi üdvözlünk győzelmed dijadalában.
Az tetszett ; tessünk mi is, ó kegyek égi királya!
Aki előtt a jó mindig tetszésre talála”.[33]
Az ének befejeztével az alszerpap a kereszt szárával háromszor megzörgeti a templom kapuját, mire az megnyílik és a körmenet bevonul. A templom jelképezi az eredeti bűn miatt bezárt mennyországot, melyet Krisztus Urunk kereszthalála nyitott meg ismét.[34] A kereszttel való háromszoros zörgetést Szaniszló így értelmezi: 1. mind a három isteni személy munkálkodott üdvösségünkön, 2. három évig tanított az Úr, 3. harmadnapra támadt föl halottaiból és 4. nem könnyen, hanem csak romlott természetünk legyőzésével juthatunk be a mennybe.[35] Lonovics ebben az emberiségnek a megváltás után való türelmetlen vágyakozását látja kifejezve.[36]
A körmenet bevonulása közben énekelt karverset: „Ingrediente Domino” – már Durandus ismeri a XIII. században.
Ezután következik a Szentmise, melyen a Passió és az evangélium alatt a papság a szentelt ágakat kezében tartja.
A Szentmisét bevezető 21. zsoltár, mely azután a Tractusban csaknem egész terjedelmében ismét fölhangzik, igen alkalmasan kifejezi a mai ünnep kettős hangulatát: egyfelől t. i. a Messiás bevonulása fölött ujjongó és hozannázó Jeruzsálemet, másrészt az Üdvözítő közeli szenvedéseit előre gyászoló híveket.[37] Ugyanez csendül ki a Gradualeból, amely a szenvedő türelem győzelmét hirdeti[38] míg az Offertorium és Communio már a földön vigaszt és támogatást nem lelő, de Isten akaratában mégis megnyugvó Üdvözítőt állítja lelki szemeink elé.[39]
A Szentmise legkiemelkedőbb része a Passió éneklése, vagyis az Úr szenvedésének története sz. Máté evangélista szerint. (26, 2—27, 61)40 Ennek olvasása előtt nem kérnek áldást,[40] gyertyát nem visznek hozzá az akolythusok,[42] tömjénezés sincs[43] és a hívek köszöntése : „Az Úr legyen veletek” – is elmarad.[44] A végén nem mondják, mint egyébként evangélium után : „Dicséret neked Krisztus” hanem a „Tisztítsd meg szivemet” elmondása után a pap vagy a szerpap evangélium gyanánt elolvassa a következőket (Mt. 27, 62–66.), ami azt tartalmazza, hogy a zsidók őrséget állítottak az üdvözítő sírja elé.
Virágvasárnap eseményének tanulsága : az emberek ítéletének kevésre becsülése annak állhatatlansága miatt. Aki emberek tetszését akarja kivívni, az hasonlatos a homokra építő emberhez,[45] kinek házát a legelső vihar le fogja dönteni. A mai napon még Hozannát éneklő zsidók pár nap múlva majd „Feszítsd meg!”-et kiáltanak az édes Jézusra.
Virágvasárnappal kezdetét veszi a Nagyhét,[46] melynek legszentebb része a három utolsó nagy nap : a Sacrum Triduum.[47] Bár az első két nap officiumai Nagy sz. Leó utániak,[48] mégis minden ünnepet megelőznek: kiváltságolt feriák. Mint már említettük a kedd és szerdai Szentmisén sz. Márk, illetve sz. Lukács szerint olvassa az egyház az Úr kínszenvedésének történetét.
Jegyzetek
[1] 378—394. között Kr. u. {Kellner : Heortologie. 47. o. 1. jegyz.)
[2] Ugyanígy a Nagyhét többi napjain is.
[3] Peregrinatio 29–31. c. (Corp. script. eccl. lat. 39, 81–84.)
[4] Binterim: Denkwürdigkeiten V. 174. o. szerint Péter edessai püspöktől eredt volna 397 körül.
[5] M. Gr. 55, 520. (id. Franz : Die kirchl. Bened. I. 472. o.)
[6] A jeruzsálemi egyház Typikonja : Orieiis Christianus V. 227. (Franz: i. h.)
[7] Quaresmii: Elucidatorium Terrae sanctae 4, 11. (id. Nilles: Kalend. II. 207. o.)
[8] A IX. vagy X. század óta van nyoma e helyen.
[9] Franz : i. m. 480. o.
[10] Így Kellner: Heortologie. 49. o. Első említése Amalariusnál: De off. eccl. 4, 10. (M. L, 105, 1008.)
[11] Pseudo-Alcuin : De div. off. c. 14.
[12] Durandus: Rationale div. off. 192. o. Ennek jelentése: omnem virtutum virorem a Crucilixo habemus.
[13] Ez az ú. n. Palmesel mar augsburgi sz. Ulrik életrajzában szerepel. (Franz: i. m. I. 489.) Bázel, Zürich, München, Nürnberg stb. múzeumaiban láthatók. (Kellner: i. m. 51. o.) L. még: Wiepen: Palmsonntagsprozession und Palmesel, Bonn 1903.
[14] Ezért Dominica indulgentiae. (Nilles: Kalendarium. II. 203.)
[15] Traditio Symboli, innét: Pascha petitum vagy Dominica competentium elnevezés. (Rhab. Maur.: De cler. Instit. 2, 35. – M. L. 107, 347.) Egyéb adatokat lásd Kellner: i. m. 50. o. és v. ö. Mihályfi: Igehirdetés, Budapest, 1912. 114. s köv. o.)
[16] Captilavium. {Sz. Izidor: Etymol. 6, 18. – M. L. 82, 254. és De eccl. off. L, 28. – M. L.. 83, 763.) ez sz. Ágoston tanúsága szerint Afrikában csak Nagycsütortökön kezdődött. (M. L. 33, 204.)
[17] Így sz. Jeromos, Sev. Izidor és Durandus : i. h.
[18] Tract. in Joan. 51, 2. u. i. Sev. Izidor és Durandus is. Sz. Ambrus szerint míg az erényt, ártatlanságot és fiatalságot is jelképez. A pálma lent szűk – írja Alcuin – és fölfelé szélesedik ki szép levelekké: ilyen legyen a jó emhor is, ne vesszen el a földiekben, hanem az ég felé fejlessze ki magát. (M. L. 101, 650.)
[19] Szépen írja Durandus : Olivas gerimus, si pacis et misericordiae operibus indulgemus. Palmas portamus, si de vitiis et diabolo victoriam obtinemus. Virentes flores et frondes gestamus, si virtutibus exornamur. Vestimenta sternimus carnem mortificantes. Ramos carpimus sanctorum vestigia imitantes.
[20] Mihályfi: A nyílv. Istentisztelet. 136. o.
[21] Említése már a „Gloria, laus et honor” teljes szövegében is. (Thalhofer : Handbuch, I, 615.)
[22] Dies floridum, Dominiea florum. Pascha floridum (Pâque fleurie) elnevezés e szokásból ered, de még Guéranger szerint ebben már mintegy virágjában benne van a Pascha (Húsvét). Az északamerikai Florida állam onnét kapta a nevét, mert 1512-ben e napon fedezték föl a spanyolok.
[23] Faluhelyen ezt nálunk ma is gyakorolják.
[24] Ez mutatja a szentelés régiségét, mert régen minden szentelés Szentmise keretében történt.
[25] Innét az ünnep régi neve: Dies Ozannae. – Hozannát magyarázza sz. Jeromos: Ep. ad Damas. (M. L. 22, 375. sk. o.)
[26] Mt. 21, 9.
[27] Exod. 15, 27—16, 7.
[28] Jn. 11, 47–53. vagy Mt. 26, 39. 41., melyben az Üdvözítő olajfákhegyi imája és figyelmeztetése foglaltalik : „Vigyázzatok és imádkozzatok …”
[29] Mt. 21, 1–10.
[30] Lonovics: i. m. I. 140 o..
[31] E két karvers már a IX. századból való. (Franz : i. m. I. 487.)
[32] Ezek legnagyobbrészt a XI. századból valók. Az ének szerzője valóban Theodulf püspök és költő a IX. században (+ 821.}, azonban az a történet, amelyet ennek az éneknek eredetéhez hozzáfűznek, csak legenda. E szerint a püspök összeesküvés miatt fogságban volt Anjouban és Virágvasárnapján, mikor a körmenet a fogház előtt elhaladt, akkor énekeltette a gyermekekkel először ezt a szép éneket. Jámbor Lajost annyira meghatotta, hogy rögtön szabadonbocsátotta Thcodulfot és visszahelyezte püspökségébe. Már Lonovics megállapítja, hogy ez az elbeszélés történetileg nem állja meg a helyét. (i. m. 141. o. 3. j.)
[33] Gigler József igen jó fordítása.
[34] Így Durandus, Mihályfi stb.
[35] i. m. 54. o.
[36] i. m. 142. o.
[37] V. ö. Ján. 19, 24 ; Zsid. 2, 11. 12 ; Mt. 27, 46. és Mk. 15, 34.
[38] Zsolt. 72.
[39] Zsolt. 68.
[40] Természetszerűleg ősrégi szokás e napokon olvasni az üdvözítő szenvedését a liturgiában (Peregrinatio, sz. Ágoston stb.), de a mostani éneklési mód csak későbbi eredetű. A római szertartásban már a VIII. században megvan, de kötelezővé csak a XV. században lett. A XI. század óta éneklik hárman (papok vagy szerpapok). Régebben a napok és az evangélisták sorrendje is változott, ma mindez már meg van állapítva : Virágvasárnap Máté szerint, Nagykedden Márk, Nagyszerdán Lukács és Nagypénteken János szerint. (L. Mihályfi : i. m. 137. o.) Már Durandus idejében is ez volt a sorrend. (Rationale 193. o.)
[41] „mert abban le van írva, hogy elragadták azt, aki az áldás alkotója, miértis nincsen kitől kérni” – irja Durandus.
[42] „mert az hirdettetik abban, hogy a halál kioltotta azt, kit János a világ világosságának nevez”
[43] mert akkor az imának és ájtatossagnak tüze elanyhúlt az apostolokban, sőt mintegy kialudt.” (u. o.)
[44] „a zsidók (gúnyos) köszöntéseinek megvetése miatt.” (u. o.)
[45] V. ö. Mt. 7, 26. sköv.
[46] Már aranyszájú sz. János is úgy nevezi: Hom. 30. in Gen. (M.Gr. 53, 273.) Ugyanit figyelmeztet, hogy a böjt végén különösen nagy gonddal tartsunk ki. Hasonlatai: kormányos a révben, futó a cél: a pálma közelében. A császárok megtiltották e héten a köznapi munkákat. Görögöknél: Εβδομάς τοῦ σωτηριου πάθους. ( Nilles: Kalend. II. 212.)
[47] Már sz. Ambrus és sz. Ágoston is így nevezik. (l. Mihályfi: i.m. 138. o.)
[48] Duchesne: Origines du culte chrétien 224 o.
(Dr. Artner Edgár: Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertartásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára különös tekintettel a magyar viszonyokra. Szent István Társulat, Budapest, 1923. 130-141. old.)
Mindebből logikusan következik, hogy szó sincs arról, amit jóhiszemű, de vallásilag tudatlan emberek manapság – felülve a keresztényellenes áramlatoknak – hirdetnek, miszerint „az egyház klerikusai mosták egybe a szenvedéssel”. E Facebookon imént megjelent kijelentés figyelmen kívül hagyja a lényeget: ha Isten Fia nem vállalja az üldöztetést, magát a kereszthalált, a megváltást, semmit sem érne hitünk, nem lenne nekünk sem örök életünk, sőt nem lenne értelme e világi létünknek, földi zarándoklatunknak sem.
Szépen kifejti ezt (is) az alábbi prédikáció:
„»A nagy sereg pedig leteríté ruháit az úton; mások pedig ágakat vágnak vala a fákról, és elteríték az úton.« (Mt 21,8)
Szinte jól esik az emberi szívnek, ha az érdem iránt hálát, elismerést lát. A mai evangélium is ily kedves látványt tár fel előttünk. Sok jótéteményben részesíté a názáreti Jézus Izrael fiait, a kánai menyegzőtől kezdve. A vakok szeméről levevé az örökös éjszaka gyászos fátyolát s engedé, hogy lássák az Isten ragyogó napját, a szép világot. A siketeknek, kik előtt halott minden, mivel nem hallják az élet hangját, visszaadta a hallást, hogy hallhassák ezentúl Isten dicsőségét, melyet az egek beszélnek. A némák, kik sem örömüket, sem fájdalmokat, sem kérésöket, sem dicsőítésöket nem tudják szavakba önteni, mással közölni, megosztani; megnyerték tőle a beszélhetés ajándékát, hogy felkiálthassanak a szent ének szavaival: „Téged, Isten, dicsérünk!” A sánták, kik mankóra támaszkodva vánszorogtak naponkint a templom küszöbéhez, az útfélre, hol fájdalmas nyöszörgés közt nyújták ki kezeiket az emberek felé, kiknek irgalma tengeté bennök a nyomorult életet: megnyerék kegyelméből testük egészségét, lábaik épségét, hogy becsületes munka által kereshessék élelmöket. – A názáreti Jézus, ki által mindez a sok jótétemény létesült, tartja ma ünnepélyes bevonulását a városba, mely oly sok csodatétele által lőn dicsővé téve.
A nép ruháit teríti az útra, mások pálma és olajfa ágakat szórnak eléje, hogy a föld barna porát még az állat se érintse, mely a dicsőség királyát viszi. Azonfelül határtalan örömének még szavakban is ad kifejezést; mert túlboldogan kiáltozza: „Hozsanna, Dávid fiának, áldott, ki az Úr nevében jön.” (Mt 21,9)
Mily szép, mily örömteljes látvány volt ez! Ki gondolta volna, hogy e lelkesedés oly hamar kihűl? Ki gondolta volna, hogy ugyanazon Jeruzsálem, mely az isteni Üdvözítő jótéteményeinek nagyságát és sokaságát elismerte; melynek a nagy jótevő közeledte örömmel és boldogsággal tölté el szívét; mely a tisztelet és hála legkitűnőbb jeleivel fogadá azt, útját pálmával hinté be s diadalmi Hozsannát harsogott eléje, mint valamely harctérről győzelmesen visszatérő hadvezér elé – ki gondolta volna, hogy ugyanazon Jeruzsálem öt nap múlva a legnagyobb kegyetlenséggel kínozza meg jótevőjét, azt megostorozza, tövissel koronázza, arcul köpje, „Hozsanna” helyett „Feszítsd meg”-et kiáltson, és ezt yégre is hajtsa?! Oh mily iszonyú hálátlanság, mily vadállati kegyetlenség volt ez! Hová tetted, Izrael szívedet, hogy legnagyobb jótevőddel így tudtál bánni? Mit vétett tenéked ez ártatlan bárány, hogy keresztre tudtad szegezni?!
Mondjátok meg, Szeretteim! nem iszonytató-e a hálátlanság, amely itt nyilvánult? Nem kell-e, hogy undorral forduljon el az érző szív, e kegyetlenség láttára?! A ti érző szívetek megveti e hálátlan népet, s keserű fájdalommal siránkozik a méltatlanul megkínzott Istenemberen.
De, oh szegény nép! tenmagadat is elítéled ezzel, és midőn a zsidók által megcsúfolt Jézus felett könnyeid peregnek végig búfelhős arcodon: azon Istent is megsiratod, akit te csúfolsz meg, te feszítesz keresztre. – Igen, mert te sem vagy jobb Jeruzsálem népénél; te sem vagy irgalmasabb szívű.
Tán kétkedel állításomon? tán jobbnak tartod magad Izrael fiainál? – Kísérd figyelemmel elmélkedésemet, s ítélj aztán te magad: ha jobb vagy-e?
Elközelgett a húsvét ünnepe, melyet a zsidók annak emlékére ültek, hogy az Isten megelégelve egyiptomi sanyarúságaikat, a fáraók súlyos rabigájából kiszabadítá őket. – Tudván Jézus, hogy itt van a fájdalmas, nehéz óra, melyben szívének az emberek iránt érzett odaadó, meleg szeretetére föl kell majd tennie a koronát, elküldé Pétert és Jánost, hogy készítsék el a húsvétot; mert velök együtt kívánja azt elkölteni. – Midőn eljött az óra, letelepedett Jézus és vele a 12 apostol.
Még az utolsó vacsorán is csak rólunk gondoskodott. Ekkor rendelte lelkünk táplálékát, az oltári Szentséget, hogy mi is, a késő kor gyermekei, ha nem láthattuk is őt; ha nem csügghetünk is álmélkodva a mennyei bölcsesség mézével gazdag ajkakon; ha nem bámulhattuk is dicső csodatetteit: e legméltóságosabb szentség által mégis már itt a földön egyesülhessünk vele.
Oh, édes Jézus! ki még akkor sem feledtél el minket, midőn feléd látád nyújtatni a keserű poharat: miként háláljuk meg e nagy szeretetet, mellyel még halálod pillanatában is viseltettél irántunk? Adj, kérünk, kegyelmet, hogy mi is forrón szerethessünk téged; adj szívünknek erőt, hogy e szeretetben meg nem hűlve, parancsaidat híven teljesítve, mindenkor a te jó gyermekeid lehessünk! Fölkelvén Jézus a vacsorától, kiment tanítványaival együtt a Cédron patakján át, hol egy kert volt, melyet Getszemáninak hívtak. Itt tanítványaitól kissé távolabb menvén, orcájára borula és imádkozék. Az egész természetre halálcsend borult, nehogy zavarja legszentebb ténykedésében Isten egyszülött Fiát. De hah! micsoda zaj ez!? Íme poroszlók jönnek a zaj által megzavart Jézus felé, és miután felismerték, elfogják őt.
Oh, ti esztelen zsidók! mit cselekesztek!? Miért fogjátok el az ártatlan bárányt? Hisz ő csak jót tett veletek, csak javatokat akarta, boldogságtokon fáradozott! És ti most elfogjátok őt, a kegyes barátot, a nagyszívű jótevőt!
Szívünk telve keserűséggel e nagy méltatlanság miatt. De ah! nem kell-e a fájdalom és bűnbánat véres könnycseppjeit hullatnunk, ha Izrael fiairól magunkra tekintünk? Nem kell-e sírnunk, keservesen sírnunk, ha átgondoljuk, hogy mi sem vagyunk gyöngédebbek az Úr Jézus iránt. mint voltak hajdan a zsidók? Mi is elfogjuk őt, nem ugyan gonosztevő gyanánt, hanem elfogjuk magunktól!
Az Úr Krisztus önmagát, saját testét és vérét adja az utolsó vacsorán szerzett szentségben lelkünk táplálására, hogy őbenne maradjunk és ö mibennünk: és mi mégis oly vonakodva fogadjuk el őt, mintha nem is Istenünk, hanem ellenségünk volna. Oh! hol vannak azok a régi keresztények, kik epedve epedtek Jézus Krisztus után; kik legalább is minden héten egyesültek a szent áldozásban Üdvözítőjükkel? Nézd napjaink fiait: mint húzódnak e szentségtől, mint halogatják ünneptől ünnepig a hozzájárulást! Aki manapság esztendőnkint kétszer-háromszor gyónik és áldozik, azt már tökéletesnek tartják. Hát ti vagytok azoknak a régi jó keresztényeknek unokái, kik állhatatosak voltak a kenyérszegésben? Ti vagytok azok utódai, kik Jézusban kerestek életet, Jézusban megnyugvást! Ők megtalálták azt, mert jó helyen keresték; de ti, kik e világ mulandóságaiban keresitek, nem fogjátok megtalálni. Kérlek, lelketek üdvére kérlek titeket, ájtatos Keresztények! forduljatok ti is őhozzá, ki ezt mondotta: „Aki e kenyeret eszi, örökké él” (Jn 6,59), és tápláljátok magatokat az ő kenyerével, és örök éltetek leszen. Forduljatok őhozzá, ki így szólott: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megnyugtatlak titeket.” (Mt 11,28) Oh! menjetek hozzá, oh! egyesüljetek vele, és megtaláljátok lelketek nyugalmát. Bár oly buzgók volnátok ti is az Oltáriszentség vételében, mint voltak a régi keresztények; mert akkor titeket is megkoronázna az Úr, mint azokat.
Azt mondja azonban szent Ágoston: „Senki sem eszi azon testet, mielőtt nem imádta volna.” Ha tehát nem imádjuk, nem is kívánjuk. Tehát mindenek előtt imádnunk kell, hogy aztán szívünkben epedjünk érette. Én nem kételkedem, hogy ti imádjátok; de ezt külsőleg is kell ám mutatnotok! Már pedig én fájó szívvel tapasztaltam, hogy midőn kezembe fogom a legméltóságosabb Oltáriszentséget, kifordulok és magával a szeplőtelen báránnyal adok reátok áldást: közöletek sokan, különösen a fiatalok, nem is esnek a térdre, nem hullanak földre az Isten előtt, hanem oly büszkén állanak, mintha ők volnának urai annak, aki ott a szent ostya hófehér színe alá rejtezék.
Kérdem már most: vajjon a tisztelet jele-e ez? Így kell-e az alattvalónak, a semminek hódolnia az ő Ura és Istene előtt? Több, oh! több tiszteletet tanúsítsatok iránta; hulljatok térdre fölséges színe előtt, mint hajdan a bűnbánó Magdolna, és csak szíveiteket emeljétek őhozzá, buzgón esdekelvén, hogy részesítsen titeket keserves kínszenvedésének és halálának érdemeiben. Ha e tanácsomat nem vetitek meg, akkor lassankint érezni fogjátok, hogy szívetek Krisztus után vágyódik, azzal egyesülni óhajt. Oh! ne fogjátok el ekkor Jézust epedő szívetektől, hanem járuljatok a legméltóságosabb Szentséghez, és egyesüljetek vele. Mert ha e vágynak ellenálltok, hasonlók lesztek a zsidókhoz, kik katonákat küldtek az ájtatoskodó Jézust elfogni.
A poroszlók az isteni Mestert Annáshoz, majd Kaifáshoz, onnét pedig a helytartóhoz, Pilátushoz vezették, ki, hogy a zsidókat csillapítsa, megostoroztatá őt. Oh! hol vegyem a szót, hogy képes legyek kifejezni a fájdalmat, melyet az Úr Krisztus az ostorozás alatt szenvedett? Engedjetek meg, de én nem vagyok képes egész iszonyában festeni a látványt, mely föltárult azok előtt, akik Pilátus udvarába betekintének. Ott áll, egy oszlophoz kötözve, a szeplőtelen bárány, megfosztva ruháitól: körötte ezernyi ezer kíváncsi, ujjongva a Legszentebbnek gyalázatán. Katonák állnak közvetlen mellette, kezeikben szeges ostorokkal, és verik kegyetlenül. Az ártatlan hófehér test kékké változik át; később a szegekkel befont ostorok darabokban szaggatják le róla a húst, és megváltásunknak drága díja: a piros vér, patakként csurog a földre. Oh, mért nem voltam én ekkor fekete éjszaka, hogy sötét fátyolomba takarhattam volna őt a hóhérok elől!
Iszonyú kegyetlenséggel kínozták meg a legnagyobb jótevőt az eszeveszett zsidók. Ekkor már úgy össze volt tépve, szaggatva egész teste, hogy egészen ráillett Izajás mondása: „Tetőtől talpig nincs benne épség.” (Iz 1,6) Félve teszem magamnak a kérdést: hát mi nem ostorozzuk-e az Isten Fiát, mint hajdan a zsidók? Elszorul bennem a szív, fájdalom rezeg át hangomon és szeretnék a felelettel adós maradni; mert nagyon szomorúan hangzik az: azt mondja, hogy mi is csak hasonlóképp cselekszünk. Mi is ostorozzuk őt, a kevélység, a gőg ostorával.
Nincs bűn, mely több kárt tett volna a lelkekben, mint a kevélység bűne. A kevélység taszítá le Lucifert és társait a mennyből a pokolba; a kevélység űzte ki ősszüleinket a paradicsomból s tette az egész emberi nemet boldogtalanná; e bűn zavará meg a babiloni torony építőinek nyelvét. „Minden más bűnből könnyen fölkel, aki Teremtőjét segélyül hívja, de ha valaki kevélység által bukott el, azon semmi nem segít, mivelhogy a kevély nehezen ismeri el bűneit, vagyha elismeri is, nem orvoshoz siet, hanem maga akarja magát gyógyítani. Pedig mit sem használ olyan orvosság, mely maga is betegséget okoz” úgymond szent Ambrus. Mennyi és milyen csapásokat kell az Úr Jézusnak a kevélység ostorától szenvednie, azt csak Ő maga tudhatja! Tekints körül a világon és lásd, mennyi a kevély! De ki volna képes felszámlálni a kevélység minden faját? Ki tudná megmondani: hány ágú az ostor, a kevélység ostora, mellyel az Úr Jézust ostorozzuk?
Oh ájtatos keresztények! legyünk jobbak a zsidóknál; ne kínozzuk a drága Üdvözítőt: vessük el ostorunkat, hagyjuk el a kevélységet, legyünk alázatosak, tudván azt, hogy „minden, aki magát felmagasztalja, megaláztatik” (Luk 14,11), és eszünkben tartván Caesarius szavait: „Aki a kevélységet szereti, tele van ördöggel. Ha bárkit látsz kevélykedni, mitse kételkedjél, hogy az ördög fia.”
A kőszívű zsidók a testben összetört Jézust most lelkileg támadják meg. Hogy bevallott királyi méltóságát kigúnyolják, meggyalázzák: tövisből koronát fonnak, fölteszik azt szentséges fejére, bíborrongyot akasztanak nyakába, mint királyi palástot, kormánypálca gyanánt egy nádpálcát szúrnak ujjai közé, s hódolatuk gúnyjeléül térdeiket hajtogatják, mondván: „Üdvözlégy zsidók királya.” (Mt 27,29)
Jézus gyötrő fájdalmára gondolva, mely a gúny által még égetőbb lőn: szeretnők kárhoztatni az irgalomnélküli zsidókat, ha nem jutna eszünkbe, hogy a bűnök szúró töviseit mi is koszorúvá fonjuk, s ezzel mi is megkoronázzuk őt; ha nem jutna eszünkbe, hogy hiúságunk rongyát, mint gúnypalástot akasztjuk nyakába; ha nem jutna eszünkbe, hogy mi sem vagyunk jobbak Izrael fiainál. Vagy ki van hát bűn nélkül? Ki nem bántja őt vétkeivel? Tán azt gondolod, hogy a bűn, a gonoszság nem fáj Jézusnak? nem kínozza őt? Sőt sokkal jobban, mint az ostor, jobban, mint a tövis; mert ez csak emberi testét marcangolta; de a bűn az Istent támadja meg benne. Már pedig a végtelen szentség minden bűn által végtelenül megsértetik.
Nem vagyunk, nem leszünk tehát jobbak, mint voltak a zsidók, míg csak bűneinket el nem hagyjuk, míg csak az erény útjára nem lépünk, míg csak meg nem javulunk. Serkenjük azért fel a mély álomból, melyet a gonosz lélek karjai közt alszunk; serkenjük fel mielőbb, még ma, azonnal; mert most ragyog még a kegyelem napja; de meglehet, hogy holnap már az örökös éjszaka terjeszti ki felettünk fekete szárnyait, és ah! akkor már késő, minden késő, mert már senki sem munkálkodhatik többé. Tanuljuk lelkünk becsét ismerni; őrizzük féltékenyen annak ártatlanságát; mert ah! rettenetes volt ez ártatlanság díja!
Te pedig, megkínzott Krisztusunk! ki ott a felhőkön és csillagokon túl székelsz, add mindnyájunknak szent malasztodat, hogy egykor oldalad mellé fussunk és az ég dicsőültjeivel örökké magasztalhassunk.”
(Lepsényi Miklós OFM: Szent beszédek az év minden vasár- s ünnepnapjára. Pozsony, 1888. Szerző kiadása-Stamfel, Eder és társai könyvnyomda. 192-199. old.)
A virágvasárnapi körmenet éneke csodálatosan kifejezi a keresztfa mélységes titkát, azt, hogy Krisztus diadalt aratott a halálon:
„Gloria, laus, et honor, tibi sit, Rex Christe Redemptor: Cui puerile decus prompsit Hosánna pium.”
„Dicséret és tisztelet és öröm neked Krisztus, Király, Megváltó, kinek jámbor hozsánnát énekeltek a gyermekek.”
(Officium Hebdomadae Sanctae. A nagyheti zsolozsmák, szentmisék és szent szertartások. III. átdolgozott kiadás. Budapest, 1935. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 227. old.)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info