Sétálok ma délután a felújított budai Várkertben s csak egyre gondolok: törhetett a magyarra bármilyen idegen hatalom, mindig újraépítette saját hazáját.

Ybl Miklós neoreneszánsz remekművét megcsodálva persze eszembe jutott az is, mennyire háború van most is a nagy világban – amint Vörösmarty írta valaha. Mennyire igaz az, hogy életünkre törnek. Mintha ezt érezte volna meg Arany János is a „Civilizáció” című versében:

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.

1877 után írta e tömörségükben mégis oly sokat mondó sorokat Arany. Egy olyan világban, melyben ismételten csak önmagunknak kellett kiverekednünk saját helyünket. Amikor még az élet megannyi posztján vezérek álltak. Olyan emberek, akik tudták Arannyal: „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élet kincsét, ámbár napja múl.”

E ponton pedig Alföldi Géza egyik költeménye ötlött eszembe (A Vezér!):

Vezér? Van itt, aki annak nevezi magát, annyi,
mint nyári melegben öreg istállókban a légy.
Donganak, mint éber darazsak,
hirdetnek új hitet, mint megszállt táltosok,
mutatnak új utat, mint útszéli jel…
…van, aki mindent örömmel elszível,
van itt megszállott, van itt kótyagos,
van, aki reggeltől estig ordít, beszél,
csak éppen nem ő a: Vezér!

Mert a vezért imádni kell,
s nem, nem az a vezér, akit önmaga emel
százak és ezrek fölé úrnak,
akit hólyaggá minden reggel újra fújnak,
akiben meglátjuk, a vétket, a tévedéseket,
akinél, úgy érezzük mi is jobban tudnánk
fűzni a szókat, tenni a tettet,
s nem az a vezér, aki hordja a keresztet,
vagy tűri a rúgást, a „népemért“!
…Az Isten küldi a: Vezért!

Jön, honnan, nem kérdi senki,
nem érdekel, múltjában mi van,
még az sem izgat, gyári munkás-e,
iparos-e, vagy paraszt ember!
Csak jön! Talán még furcsán is nézünk,
ahogy először előlép s beszélni kezd,
talán fakó a hangja, az arca bíbor,
s nem sztárok arca, ha kémleli a messzeséget,
de valami mégis odafigyelni késztet!

S ahogy egymáshoz hordja az igéket,
ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,
ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,
ahogy lehunyt szemmel is egyre szebbnek látom,
ahogy átragad magával könnyön és csaláson,
ahogy megmutat rútat és szépet,
ahogy valóra váltja tettel a meséket,
ahogy odaáll, küzd és vérzik,
ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,
ahogy megáll és azt zúgja: utánam!
ahogy gondolkodás nélkül
elindulsz utána, s ha fejjel vezet
a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,
nem keresed, mit és miért akarhat,
csak úgy érzed, nincs más, aki
jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,
s szentül hiszed beváltja, amit ígér,
s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,
nevével ébredsz, nevével alszol este,
nélküle nem látod a jövőt szépnek,
benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,
s úgy érzed, meghalni érte
a legszebb álommal felér!
Akkor, Testvér, tudd meg, Ô a: Vezér!

Mondom, sétáltam a budai Várnegyed történelmet árasztó levegőjében s az iménti sorokat forgattam folyton fejemben. Nem előre, utánam! Egy biztos: Európa most reánk vetheti a szemét ismét. Hagyományőrzésben, életmegmaradásban ezúttal is csak utánunk jöhet. Értse, aki érteni meri és tudja.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info