Az 1938 és 1941 közötti országgyarapítások visszavételének még élő szemtanúit keresi most induló projektje során a várpalotai Trianon Múzeum. Az intézmény igazgatója, Szabó Pál Csaba történész szerint a 23 óra 59 percnyi projekt mielőbbi elkészítése rendkívül időszerű, hiszen, „talán napjainkban van az utolsó pillanat, amikor még szóra bírhatók azok, akik látták a magyar csapatok bevonulását a Felvidékre, Kárpátaljára, Észak-Erdélybe vagy a Délvidékre”.
Örvendetes, hogy van egy olyan tudományos intézmény, amely ezen túl egy, hazánk 1918 és 1920 közötti szétszakítását bemutató, huszonegy részes ismeretterjesztő televíziós sorozatot tervez, s 2019-re egy szép és hatásos könyvet, kézi térképet, DVD-t és mobil applikációt tartalmazó ajándékcsomagot kíván elkészíteni és eljuttatni a Kárpát-medence valamennyi magyar középfokú közoktatási intézménye végzős diákjainak. Köő Artúr, a 23 óra 59 perc programvezetője szerint „legalább kétszáz, az események idején tizedik életévét elért, így a történésekre a fiatalabbaknál jobban emlékező embert szeretnének megszólaltatni másfél-kétórás, videóra vett interjúikkal” Huszonkét interjúalany már jelentkezett is, de azt tervezik, hogy külhoni idősek otthonait megkeresve vagy a konzulátusok segítségét kérve kutatnak majd az egykori események még megszólaltatható szemtanúi iránt.
Bízunk mindezek sikerében, hiszen az 1938 és 1941 közötti országrészek visszatérésekor akkoriban született és megjelent visszaemlékezések méltó kiegészítései lennének e megszólalások.
Mindig öröm számomra, ha megfakult orgánumokban olvasom az akkori visszatérések örömnapjairól szóló beszámolókat. Különösen is megható közülük Nyisztor Zoltán atya írása (A legszebb élmény Erdélyből). Ebből idézek.
„Az egész erdélyi bevonulásban a legmeghatóbb mindenütt a néplélek tükröződése volt. Az egyszerű, istenáldott népé, mely földet túr a határokon innen és túl is, a hatalmat úgysem gyakorolja s legfeljebb nyelvében és szokásaiban él vagy szenved, de természetes és ősérzékekkel dolgozik. Ez a nép nem tudta még, de meg sem kérdezte, hogy jobb vagy rosszabb dolga lesz-e a határok változásával, de mert lelkének ősérzésében az Isten után a haza következik, ujjongva és mámorosan ünnepelt. Voltak, akik csak sírni tudtak s csak a patakzó könnyel, amelyek most mint gyöngyszemek ragyogtak, beszélték el némán a húsz év szenvedését és a hazatérés emberfeletti örömét. Voltak, kik az út porában virtuskodó magyar táncba kezdtek és a szilaj szenvedély lihegő kábultságával ünnepeltek. Az öröm, a vendégbarátság, a népi lélek extázisának ősi formái mind előkerültek és megnyilatkoztak: hullott a virágeső olyan bőséggel, amilyennek talán a műgonddal megszervezett nizzai karnevál sem képes, kézfogás, ölelés, csók, terített asztal, vizeskanna, pálinkáspohár, boroskancsó, fehér húsú szalonna, foszlós kalács és égig zengő mennydörgő éljen! Az anyák odahozták karon ülő kisgyermekeiket, hogy megsimogathassa, talán hogy meg is áldhassa őket az első honvéd, utána meg keresztet rajzoltak a gyermek homlokára, ahol a simogatás vagy csók érte s úgy mondták becézgetve: gyermekem, ezt el ne feledd és te is egykor ilyen honvéd légy! A házak előtt a padkákon ülő öregek tisztes fekete ünneplőben felemelkedtek a helyükről s kalaplevéve néma, mély meghajlással üdvözölték a testvéreket.
Lehet, hogy más népek leleményesebbek a zászló- és virágdísszel. Lehet, hogy sűrűbben és hangosabban tudnak éljenezni s az ilyen ünnepi tisztelgéseik vagy felvonulásuk rendezettebb és egyöntetűbb. De a hódolatnak és a tiszteletnek ilyen be nem tanult, mély kifejezéseit csak az ázsiai népek ismerik, amelyeknek méhéből egyszer a magyar kivált és nyugatra szállt. Itt nem működött egy titkos, és mindenüvé elérő szerv, amely vagonszámra ontotta volna a kész kokárdát, trikolórt vagy diadalkapura szegezhető fejlécet, de az utolsó órákban szétszabdalták a fehérneműket, a piros és zöld női ruhákat s azokból varrták össze sebtiben ezer számra a kokárdát és a zászlót. S ahol még erre sem tellett, mert volt olyan szegény falu is, ott a stelázsipapírból és a seprőnyélből lett a zászló, és akkor legalább az útszéli fák törzseit meszelték be a magyar trikolór színeivel.” (Magyar Kultúra, 1940. október 20. 122-123. old)
Megrendítő, hogy pillanatok alatt mennyire helyreállt a rend minden téren:
„Amikor az országút az első vasúti sín mellé futott s a közelben feltűnt az első vasúti állomás, egy nemcsak érdekes, hanem nagyon vigasztaló látványban volt részünk. Épp akkor futott be lassú méltósággal az első magyar vonat az állomásra. Gondoltuk, bizonyára katonák, valamelyik különlegesebb fegyvernem, amelynek könnyebb és gazdaságosabb a vasúti szállítás és utánpótlás. Legnagyobb meglepetésünkre az első kocsiból magyar vasutasok ugráltak le, akik pillanatok alatt átvették az állomást és a szolgálatot, kipróbálták a berendezéseket s az állomásfőnöktől a váltóőrig mindenki elfoglalta a helyét. Percek alatt már üzemképes volt a vasút és az állomás, s a vonat felőlük akár roboghatott volna tovább! A második kocsiból postások kerültek elő, akik hasonló tüneményes gyorsasággal vették át a postahivatalt, állították helyre az összeköttetést s már mártották is a fekete tuspárnába az új bélyegzőt, hogy elferdített csúf román nevét levetkőzve, ősi hangzásával a község „visszatért”. S így jöttek a többi vagonokból a csendőrök vagy a rendőrök, a közigazgatás szervei s mintha csak egy futó éjszakára hagyták volna el húsz évvel ezelőtt, a község új magyar élete pillanatok alatt megindult. Azok, akik szellemi fölényüket mindig a magyar szervezetlenség ócsárlásában szokták kiélni, most az egyszer tágra nyílt szemmel csodálkozhattak. Ez már nem is a jó szervezés mintaképe volt, hanem álom, meseszerű tünet, amikor a varázsszóra a szörnyeteg észrevétlenül visszavedlik királyfivá.” ( U. ott, 123. old.)
Nyisztor atya írása címbeli kérdésére végül így felel:
„Melyik volt a legszebb élmény? Mindegyik szép volt, úgyhogy választani sem lehet közöttük, csak a költővel eldadogni: Nem tudom én, melyik volt szebb, melyik dicsőbb, melyik nagyobb… csak annyit tudok, hogy ezekért a napokért érdemes volt hinni, harcolni, szenvedni és mindig érdemes lesz magyarnak lenni!” (U. ott, 124. old.)
Magam soha nem felejtem el, hogy amikor hét éve Nagybányán a Második Bécsi Döntésről és az erdélyi bevonulásról előadást tartottam, utána egy idős asszony megmutatta nekem féltve őrzött kincseit, korabeli fényképfelvételeket a nagybányai bevonulásról. E most közölt digitalizált felvételek alighanem minden szónál többet érnek.
Várjuk a nagyszabású mostani tervek megvalósulását, s csak legmélyebb elismerésünket tudjuk kifejezni mindazoknak, akik ebben részt vesznek vagy részt fognak venni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info