Többször idéztem már néhai Komlós Aladár mondatát: „A szép pletykák halhatatlanok.” Ez jut eszembe, amikor a „közízlés” néhány művészt úgy óhajt egekbe emelni, hogy szinte rajtuk kívül mindenki mást kizár onnan. S gyűjtsek ennek megállapításával bármennyi parazsat is most a fejemre, úgy érzem, Bartókkal és Kodállyal is ez a helyzet.
Jó ideje a magyar muzsika sokak számára csak Bartókot és Kodályt jelenti. Ami rajtuk kívül van, szerintük szinte nem is létezik. Mintha a verbunkos zene, Rózsavölgyi Márk és Dankó Pista muzsikája nem számítana igazán fontosnak, mintha népi zeneműveltségünknek más rétegei nem is volnának, csak amiket ők ketten feltártak.
Természetesen rajongókkal nincsen értelme vitatkozni, ráadásul ízlésekben vita nincs is. Tény azonban, hogy a Horthy-korszak nemzeti-keresztény értelmiségijei körében se Bartók, se Kodály messze nem voltak zenei közéletünk kritikátlanul kezelt alakjai. Mindkettőjük, de főleg Bartók szerzeményeinek erősen atonális, ennélfogva disszonáns elemekben bővelkedő mivolta közülük számosakat megszólalásra kényszerített. Nyisztor Zoltánt idézem a Magyar Kultúracímű társadalmi és tudományos szemléből (1937. július 5-20.):
„Már csak a vak nem látja, hogy a Bartók- és Kodály-kultusz valóságos hivatalos iránnyá hízik Magyarországon. Az újságokban már egyéb sincs művészet címen, mint égig zengő magasztalása Bartók és Kodály zsenijének, s ami még megdöbbentőbb, a budapesti iskolák gyermekkarai ambiciózus tanárok és tanárnők vezetése alatt már egyebet sem tesznek, mint Bartók- és Kodály-kórusokkal mutatkoznak be a közönségnek.
Bartók és Kodály tehetségét, ha úgy tetszik, akár zsenijét senki sem akarja kétségbe vonni, de ez még nem jogcím arra, hogy muzsikájukat, még helyesebben: muzsikájuk szellemét hivatalos és pedagógiai úton csempésszék be még a tanulóifjúságba is. Őszintén szólva kicsit feltűnő és szokatlan a művészetnek egy ágában az élőknek ez a szörnyű nagy kultusza. Miért nincs hasonló kultusz az irodalom vagy a képzőművészet élő nagyjaival szemben? Hogy kivételesen nagyok, ez még nem ok arra, hogy kultuszukat az országra rákényszerítsék. Elvégre Ady Endre is kivételesen nagy, sőt zseni volt minden dekadenciája mellett is. Vannak hazafias vagy vallási értelemben is megható sorai és költeményei, de ugyan kinek jutna eszébe Adyt válogatás nélkül az ifjúság kezébe odaadni? A helyzet semmivel sem másabb Bartók vagy Kodály esetében sem. Különösen az első, de sok tekintetben a másik is destruktív lélek, aki a legzseniálisabb muzsikán keresztül is ezt a kietlen, destruktív lelket érezteti és viszi diadalra. Aki ezt muzsikájukban meg nem látja, az vagy naiv hihetetlen fokban, vagy nem őszinte! Nekünk semmi kifogásunk az ellen, ha felnőtt, értelmes emberek, akik kritikával tudnak élni, elveik fenntartása mellett is élvezik e két nagy muzsikust és hódolnak szellemüknek, de az ifjúságot, amelynek még nincs kritikai érzéke, ne nyomják pont a zenén keresztül és szinte hivatalos apparátussal a legdestruktívabb vizekre. S még kevésbé vezessék az egyházi népéneket ebbe az irányba!”
Persze nyilván vannak, éspedig nem is kevesen, akik mélységesen igazságtalan kritikának tartják a fentieket s szerintük a két művészt csak hódolat illeti meg, nem bírálat. Jogosan kérdik: csak Bartók és Kodály van? Előttük nem is lett volna zenei tudásunk?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info