Olyan a nyelv, mint az egészség: csak akkor értékeljük, ha hiányzik, nem is sejtve, mennyire gyógyító hatalom, mennyire szárnyakat ad különösen is a nyiladozó gyermekléleknek.
Erről álljon itt Szabó Dezső önéletrajzi vallomásaiból (Életeim) az alábbi részlet, melyben elbeszéli, empatikus szavaival milyen életnevelő igézettel hatott diákjaira.
„A harmadik nagy negyedik osztályban voltam osztályfőnök. Egy Ágoston nevű fiúval meggyűlt a baj. Napról napra nem készült el a feladatokra. Elpróbáltam vele mindent, barátságos rábeszélést, enyhe szigorúságot, hiába. A lehetőségig kíméltem, mert valami különöset vettem észre rajta. Szórakozott volt, eltűnődő, szomorú, mintha valami állandó aggodalom fészkelte volna magát beléje. De a végén is csak kellett valamit csinálni a példaadás kedvéért. Egy napon újból a teljes tagadás álláspontjában találtam a tudomány kínálataival szemben. Mondtam neki:
– Na, fiacskám, az én tudományom már megállott, hogy mit próbáljak még el veled. Szólj édesanyádnak, hogy legyen szíves holnap felfáradni az iskolába.
Teljesen szabályosan, sőt előírás szerint jártam el. A fiú másnap nem jött iskolába, édesanyja sem. A következő reggel egy asszony majdnem önkívületi állapotban rohant az iskolába. A fia tegnap reggel iskolába ment, azóta nem látták. Egész éjjel virrasztva várták. Ő majd beleőrült, s ha a fia nem kerül meg, öngyilkos lesz ő is.
Az Ágoston édesanyja volt. Fiatal voltam s még gazdag az emberi sors minden szánalmára. Az eset gyökerekig megrázott. Íme, a legjobb szándékkal milyen szenvedést idéztem elő. Nem ismertem a családi viszonyokat. Az anya végtelenül ideges, a benyomásokra majdnem felelőtlenül reagáló volt. Az apa zord, mániákus, közte és felesége közt igen rossz viszony volt. Ennek volt terheltje a szerencsétlen gyermek, ez tette képtelenné a tanulásra, ez nehezített szomorúság-páncélt rá. Tudta, ha izenetemet otthon átadja, szörnyű jelenetet fog kiváltani az apjából, és megint csak az anya fog szenvedni. Ezért inkább világgá ment, ha nem tragikusabb szándékkal tűnt el. Ezt az anyja azt mondta, hogy magával vitte apja egyik öreg revolverét.
Az asszonyt igyekeztem lehetőleg megnyugtatni. És annyira mélyről jövő részvét áradt ki belőlem, olyan őszinte jóindulattal sugároztam át, hogy láttam, a kétségbeesett asszonyban nincs ítélet ellenem. Sőt mintha valami anyaság csillant volna fel rám néző szemeiben. A fiúknak megmagyaráztam az esetet minden vonatkozásában. Felhívtam a figyelmüket arra, hogy az életben sokkal nehezebb esetekkel szemben kell helyt állaniok. Mindenki hibázik, kicsiny és nagy egyaránt. De az igazi ember állja a felelősséget a tettéért, és ezzel megváltja hibáját. Nem lehet életrevaló az, aki az első bibitől megfutamodik. A gyermekek nagyszerűen megértettek. Aztán megkértem őket, hogy délután segítsenek megtalálni a fiút. És ha sikerül, bánjanak vele szeretettel.
Délután már fél kettőkor ott volt az egész osztály a Sóstónál. Úgy gondoltuk, hogy talán a vasúti sínek mellett indult Budapestnek. Minden őrháznál, minden viskónál kérdezősködtünk. Néha mintha halvány nyomok merültek volna fel. Későn este, ordas sötétben kerültünk haza, eredménytelenül. Öt vagy hat nap délutánján folytattuk a keresését minden irányban, mindig a vak sötétség lehulltáig. Közben átmenetileg az idő megromlott, ránk vert az őszi eső, s esténként derékig csatakosan kerültünk haza. A gyermekek bámulatos kedvvel és sokszor meglepő okossággal segítetek a nyomozásban. Igaz, és ezt édes tanári magamon vettem észre először, hogy a dologban izgatott bennünket a kalandszerű, a detektívregénybe illő. Nagy volt győzelmünk, mikor egy magános háznál azt vallották, hogy egy fiú betért kenyeret és tejet kérni. A róla adott leírás teljesen illett Ágostonra, és amint később kiderült, ő is volt.
Végre a hatodik vagy hetedik nap reggelén, a fiú édesanyja boldogan állít be az iskolába. A fiú megkerült, de már nem emlékszem, honnan és hogyan. Kért, hogy ne fogadjam túlságosan szigorúan. Megnyugtattam, és bízva lelki hatalmamban, biztosítottam, hogy a gyermek ezután jól fog tanulni.
Másnap nagy esemény volt az osztályban. Mikor bementem az osztályba, úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. De mikor már csak egy negyedóra volt hátra, az én katonás modoromban, melyet egész tanári pályámon megtartottam, kiadtam a parancsot. – Álljatok fel! Fedezz! Vigyázz! Ágoston, gyere ki!
A fiú bűntudatában inkább kihullatta magát, mint jött.
Én szóltam:
– Na, öreg pajtás, te jól meggyalogoltattál minket. Megteszed most azt nekem, hogy a sok fáradtságért felelsz a kérdéseimre?
– Meg – mondta halkan a fiú.
– Tudnál-e becsülni egy olyan pásztort, aki nem törődnék a nyájával, elaludnék, vagy ide-oda kószálna, és ezzel sok kárt okozna a gazdájának?
– Nem.
– Becsületesnek tartanál egy ápolót, akit éjjel a kórházban a betegek őrizetére rendelnek ki, és az megszöknék a korcsmába, s a betegek felvigyázó és segítség nélkül maradnának?
– Nem.
– Elismered, hogy szüleitek azért hoznak titeket ide, hogy a tanárok jó magaviseletre, szorgalomra és hasznos ismeretekre neveljenek titeket?
– Elismerem.
– Kötelességét teljesíti a tanár, ha erre a célra, szükség esetén, büntetésekkel is sújtja a hanyag tanulót?
– Igen.
– Mondd meg egész bátran, fiacskám, semmi bántásod nem lesz érte, igazságtalannak tartottad az én eljárásomat veled szemben?
– Nem.
– Akkor miért tetted, fiam?
A gyermek félrefordította fejét. Nagy, néma könnyek potyogtak szemeiből. Tudtam, mi történik benne. Nagy cirógatás volt a hangomban:
– Ne félj, öreg pajtás, tudom, hogy nem rosszaságból tetted. Nem akartál szenvedést okozni mamádnak. De buzgó csacsiságoddal úgy jártál el vele szemben, mint a medve az alvó gazdájával, akinek egy légy szállt az orrára. Hogy a légy fel ne ébressze a gazdát, egy nagy darab sziklát vágott hozzá. Te is csak több fájdalmat okoztál mamádnak. De mert jó szándék és bátorság volt a tettedben, ez alkalommal elfelejtjük, hogy a cipőink talpa ellen ilyen merényletet követtél el. Most pedig add a jobb mancsodat, mint tanárodnak, és mint idősebb bátyádnak, hogy ezen túl jól fogsz tanulni, és egy kis vidámságot viszel szegény mamád életébe.
A gyermek sírt, jó tisztító, megkönnyítő sírással. A fiúk arcára feljött a legmélyebb jóságuk. Most már egész gyermekes pajtássággal mondtam:
– Fiúk, holnap délután kimegyünk rablósdit játszani. Ágoston lesz a zsandárvezér, tanuljon meg ő is nyomozni.
Boldog kacagás csörgött fel. A fiú sohasem adott többé okot a panaszra.”
Nem bizony, hiszen a szelíden feddő szó úgy hatott a gyermekre, mint sebre a balzsam, megmutatva, hogy olyan a nyelv, mint az egészség: csak akkor értékeljük, ha hiányzik, nem is sejtve, mennyire gyógyító hatalom, mennyire szárnyakat ad különösen is a nyiladozó gyermekléleknek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info