Vannak emberek, akik lehunyják szemüket s az ember, ámenként, rámondja, béke poraira. Mintha ezzel azt fejezné ki ugyanakkor, hogy végre lépjünk tovább, feledjük el. De el lehet-e felejteni azokat, akik látók, akik látnokok?

„Látnok volt” – írja Pilhál György a Magyar Idők mai számában, s felidézi vele való utolsó találkozását, imigyen:

„Három héttel a halála előtt találkozhattam a hetvenhét éves íróval. Már nagybeteg volt, de a terveiről beszélt. Azt mondta, rendkívüli időket élünk, s talán ez az utolsó alkalom, hogy befejezzük az elmulasztott rendszerváltást.”

Tényleg látnok volt. Szinte nem találunk tőle olyan írást, amit ha fellapozunk, ne kiáltanánk fel: „Mintha én írtam volna!” És még inkább: „Mintha mai sorok lennének!” Itt van, csak úgy találomra, egy hét évvel ezelőtti publicisztikájának alábbi bekezdése:

„A magyarság, valljuk be, egy kicsit elszokott a rendszeres munkától. Nagyon sokaknak elvették tőle a kedvét, elvonták tőle a lehetőséget, a Kádár–Aczél-rendszer kiskapu nyitogatásra szorította őket, a fiatalokat pedig a rendszerváltástól mostanáig tartó élvezeti és diszkózási, nem-tanulási és nem-sportolási téboly egyáltalán nem nevelte az élet küzdelmeire. Tisztelet a kivételnek, természetesen.”

Apropó, sportolás! A minap az interneten Cserbe Brigitta sportoló osztotta meg a sport jelentőségéről vallott gondolatait. Íme:

„Az egyik barátom megkérdezte tőlem, miért fizetek ennyi pénzt a gyerekeim sportolására? Én nem a sportért fizetek. Feleltem.
Fizetem a pillanatot, amikor a gyerekem fáradt, mégis elmegy edzésre.
Fizetem, hogy megtanulják, mi a fegyelem a koncentráció.
Fizetem, hogy vigyázzon a testére, az egészségére.
Fizetem, hogy megtanuljon együtt dolgozni másokkal, jó csapattárs legyen, viselje el kegyesen a vereséget és alázatosan a sikert.
Fizetem, hogy megtanulja kezelni a csalódásait ha nem éri el a várt sikert. És mégis visszamegy hétről, hétre.
Fizetem, hogy megtanulják elérni a céljaikat.
Fizetem, hogy tartsák tiszteletben ne csak önmagukat, hanem csapattársait, Edzőit!
Fizetem, hogy az órákon, heteken, hónapokon át tartó kemény munka létrehozhat egy bajnokot.
Fizetem, hogy megtanulja, a siker nem jön egyik napról a másikra.
Fizetem, hogy büszke legyen az eredményeire és legyenek hosszútávú céljaik!
Fizetem, hogy kössön életre szóló barátságokat, egész életre szóló emlékeik legyenek.
És fizetem, hogy az edzőteremben legyen, a pályán és ne a képernyő előtt!
Fizetem a lehetőségeket, amiket a sport nyújt!
Azt gondolom ez egy jó befektetés…”

Csurka nem volt sportoló, mégis tudta, mi a sport jelentősége nemcsak az egyén, hanem a nemzet életében is. Mintha őt idéztük volna! De szinte nem volt az életnek olyan zegzuga, melybe ne látott volna be sasszemével.

Hiányzik, nagyon hiányzik kemény szava. Ha volt kérdés, ami, különösen is 1989 óta, állandóan foglalkoztatta, akkor az, hogy mégis miért jutottunk oda mi magyarok, ahova? Miért nem tudunk magyar életet élni magyar hazánkban? Miért, hogy olyan erősek ellenségeink?
Tényleg, miért is? Most, halála ötödik évfordulóján, egy írás került e sorok írójának kezébe. Egy írás, melynek sorai annyira visszaköszönnek Csurka publicisztikáiból is. Idemásolom.

„ÁLTALÁNOS hadkötelezettség napjait éljük nemcsak a nemzetek életében, hanem az eszmék terén is. Sokan nem akarják elismerni ennek az általános hadkötelezettségnek a szükségességét, főleg ha a katholikus vallásról van szó. Mindig voltak ellenségei az igazságnak, a vallásnak – mondogatják sokan – és mégis itt vagyunk kétezer év múltán is. Szívesen hivatkoznak szent Ágoston mondására: »Processit Ecclesia inter persecutiones mundi et consolationes Dei«, az Egyház a világ üldözése és Isten vigaszt nyújtó segítsége között nőtt nagyra.

Igaz! De akik így beszélnek, nem veszik észre, hogy ez a megfigyelő bölcsesség nem mentesíti az üldözések, a viharok gyermekeit a veszedelmek által szült nagy kötelességek teljesítésétől és az isteni segítség, a »consolatio Dei« csak a végzett kötelességek arányában adatik meg. Segítsd magad, Isten is megsegít. Nem tudom, mi az oka: a kényelemszeretet-e, az elért egyéni célok nyugodt birtoklása-e, az elöregedés-e, az élettől való elzárkózottság okozta érzéketlenség-e, vagy talán a bölcsesség királyi ruhájába öltöztetett gyámoltalanság, a megalkuvás? Nem tudom, melyik a sok közül, de mindenesetre van oka annak a zsémbelődésnek, mellyel egyesek annyira leszólják azokat, akik az egyházi életnek háborgó vizeken és sziklák veszélyei között hánykódó hajóját vállvetett munkával védelmezik s azt mondják, hogy még a munkásságukban akadékoskodó fölös ballasztokat is jobb feláldozni, mint a lényeget elveszíteni. Békét hirdetnek ott, ahol az Úr korbácsot fogott és kardot hirdetett. Szeretik ajkukra venni az isteni nyugalom szavát: mit féltek kicsinyhitűek?: Mert nem veszik észre, hogy épp azért oly lázas a munka, épp azért oly idegesek a dolgozók, épp azért feszülnek túl egyesek izmai, mert fel akarják kelteni az Urat ezrek és ezrek szívében; hisz nincs ébren az Úr milliók szívében s azért van vihar és azért van veszélyben a hajó. Mit tehetünk arról, hogy az ébresztés bizonyos nyugtalanítással jár, ha az ébresztő munka ma szent kötelességünk, melynek teljesítésében egymásnak segítségére lenni hasznosabb, mint a kritizálás kényelmes odúiba bújni.

Itt csak arra a tényre óhajtunk utalni, hogy szervezetlenségünk és széthúzásunk az, amiben az ellenséges hadállások legfélelmetesebb ereje rejlik. Portugália és Franciaország egyházának roncsai, a spanyol, olasz állapotok, az izgatás, tömegámítás, forradalmi zaj, nem mind az ellenséges hadállások erejének jele-e? Mi tördeli le a német katholikusok hatalmas várának legértékesebb részeit? Mi roppantja össze nálunk is egy-egy vezető katholikus embernek gerincét? Minek lesz áldozata egyik hithű ember a másik után? Kiknek az ereje »söpri el« a »márványembereket« a közélet tereiről? – S akkor még kételkedhetik-e valaki benne, hogy a hit ellenségei félelmetes erőre tettek szert?

Azért félelmetes ez az erő, mert szervezett. Ezek az elemek nem szétszórtan, nem magukra hagyatottan támadnak vallásunk ellen, hanem összefogva és együttesen. E szervezett erőnek vezérkara: a szabadkőművesség, a tüzérsége: a szabadgondolkozó kirendeltségek, gyalogsága: a szociáldemokraták és hadi szállítói – azok, akik mindenütt szállítók szoktak lenni.

Félelmetes továbbá ez a hadsereg, mert támadása kidolgozott és tervszerű. Mindenütt felismeri, melyik az a 203 méteres domb, mely ellen koncentrált támadást kell intézni, mert jól tudja, hogy ha azt elfoglalja; ő lesz az úr egy egész vidék fölött. Ha hatszor meg kell is hátrálnia, újra kezdi a támadást s nem enged, míg diadalt nem arat. Program szerint járnak el, melyben minden csapatnak megvan a maga feladata; az egyik páholy ezen a »munkán kalapál«, a másik a másikon és megbecsülnek minden embert, még azt a kék zubbonyos gyári munkást is, aki – »elvből« vagy pénzért – ügyük mellett agitál. Ott mindenki apostol és mindenütt apostol: kormányon, hivatalban, gyárban, műhelyben, iskolában, katedrán, kaszinóban, utcán, népgyűléseken, községházán, parlamentben, szóval ahol csak élet lüktet.

Félelmetes ez a hadsereg, mert egy része intelligens, céljaikkal tisztában levő egyénekből áll, más része meg fanatikus; s mindkettőt összetartja, lelkesíti a minden észnél és nemes tűznél hatalmasabb pokoli erő: a bűn őrülete és a gyűlölet. Az a gyűlölet, melyet egy emberük, Kunfi Zsigmond, így dicsőít: »Micsoda embert formáló erő ez a gyűlölet, mely feszíti, fűti már az öntudatra ébredt munkás elméjét, mert nem ember az ember mindaddig, míg eleven gyűlölettel, vérben forgó szemekkel nem nézi azokat, akik gátjai annak, hogy igazán emberré legyen.« A hit ellenségeinek ez a gyűlölet a lelkük, s a gyűlölet őrjöngése vak erővel pusztít.

Nagy az ellenség ereje, mert áldozatkész. Igaz, hogy sok a pénze, jóval több, mint a mienk, de nem is sajnálja a pénzt céljaitól. A legegyszerűbb demokrata munkástól is legalább egy koronát vasalnak be hetenkint az ő céljaikra. Az egész magyar katholikus társadalom – eltekintve egyes magánúton történt nagyobb adományoktól – öt éven át alig tudott a katholikus sajtóra egy félmilliót összehozni. S azt is hogyan? Szinte belefáradtak a vezetők a gyűjtési alkalmak előteremtésébe. A szabadkőművesek egy év alatt megteremtik a „Világ”-ot és egy-két százan összeadják a 400 000 korona alapot. Ők érzik, hogy céljukért áldozni kötelességük és hogy a késedelmeskedés egy a halállal s azért – bárha közvetve mindig önző célzattal – belenyúlnak a zsebeikbe.

Félelmetes az ellenség ereje, mert vezérei érvényesítik befolyásukat embereik, céljaik érdekében, bárhova kerüljenek is. Ők nagyon értenek az érdekszálak bogozásához s érzik, hogy a magas állás, melybe eljutottak, nem kényelmes pihenésre való, hanem céljaik, eszményeik tekintélyük fokozására, emelésére. Az anyagi erőket, érdekeltségeket, vonatkozásokat mind kiaknázzák céljaik elérésére. »Okosak, mint a kígyók.«

De legveszedelmesebbé az ellenséges hadállások erejét az teszi, hogy a legmodernebb fegyverekkel küzdenek, a legcélszerűbb eszközökkel dolgoznak és pedig teljes erővel. Az újságokat, az ismeretterjesztő fórumokat elfoglalták. A betűnek és a szónak, a meggyőzés és megnyerés eszközeinek mindenható ereje úgyszólva kizárólag az ő szolgálatukban áll. Míg az Egyház csak a templomi harangszóval fűzi magához a híveknek kis részét, addig a vallás ellenségei az élet legérzékenyebb s legelágazóbb idegszálaival vonják-kötik magukhoz a tömegeket.

Ily körülmények között bizony nem dilettánskodás, nem szereplési viszketegség, nem meggondolatlan idegesség, nem túlzó buzgóság, legkevésbé pedig oktalan felekezetieskedés a mi részünkről, ha az ébresztőt, a riadót megfújjuk. Hanem igenis életkérdés, eszményeink tiszteletéből folyó szent kötelesség, mely annál nagyobb súllyal nehezedik vállainkra, minél nagyobb részt kaptunk Krisztus örökéből.

Az isteni Mester a nagy estén hívei egységéért imádkozott: »Add Atyám, hogy egyek legyenek, miként Én és Te egy vagyunk.« Bárcsak beteljesednék rajtunk is, hogy egyek legyünk mindnyájan munkában, célban, törekvésben, küzdelemben!

Az ellenség falainkat töreti már s akkor mi egy hazug »béke« nevében nyugodtan aludjuk a Pató Pálok álmát?

»Virrasszatok és imádkozzatok!«, mondja nekünk is az Úr.”

„Miért erősek ellenségeink?” címmel dr. Nagy János (187-1926) egri kanonok, nemzetgyűlési képviselő írta mindezt (Mária-Kongregáció. Főszerk.: Bús Jakab SJ. Felelős szerk.: Bangha Béla SJ. Kiadó: Az Urak Mária-kongregációja. 1912. május. 284-286. old.).

„Ébresztő, magyarság!” Hányszor mondta ezt Csurka István! Jelmondata is lehetne. Visszatérve azonban a fentebbi írásra: nem fűzök kommentárt hozzá. Illetve egyet mégis. Miért, hogy 1912-ben is ugyanaz volt a helyzet, mint Csurka István életében, vagy mint – ma?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info