Bizonyos Szigetvári Viktor „elnyomónak” minősíti a mostani, „putyini” Oroszországot az orosz elnök budapesti látogatása előtt. A néhai Szovjetuniót persze soha nem nevezte annak.
Nem tudom, tényleg ennyire végzetesen tökkelütött valaki, vagy ennyire vasorrú bábánál is gonoszabb, ha nem veszi észre, hogy nem Brezsnyev, Andropov és Csernyenko, de még csak nem is Gorbacsov vagy Jelcin korát éljük. Putyin, függetlenül vélt vagy valóságos múltjától, államférfi.
Eszembe jutnak erről régebbi soraim. Idemásolom őket – talán szerénytelenség nélkül állíthatom, időszerűbbek, mint voltak eddig.
Bár nem vagyok pszichológus, de annyit bizonyosan megállapíthatok így is, mit jelent, ha kivesz az erő, a férfiasság, a katonaszellem, a nemzeti öntudat egy nemzet életéből. Nem, nem állítom persze, hogy végleg kiveszett belőlünk, magyarokból, de hogy jó ideje már alig látni nyomát, az sajnos tény.
Nos, nézem azon videofelvételeket, melyeken orosz katonák menetelnek május 9-én, a győzelem napi díszszemlén a moszkvai Vörös téren. A felvételeket nézve nem az CCCP-felirat, a sarló és a kalapács, a vörös szín volt az, amire összpontosítottam a figyelmemet. Még csak nem is arra gondoltam, hogy az egykori vörös ármádia győzelme mennyi vért, könnyet jelentett Európának, hanem valami egészen másra.
Aki figyelmesen nézi a képeket és hallgatja az indulókat, fájó szívvel gondol arra, hogy hol vagyunk mi, mai magyarok a férfias, katonás, hazaszerető viselkedéstől, a hősiességtől. Rend, fegyelem a téren. Az indulókból árad az erő, a nép, a férfi, a nő, a család, a közösség lángoló szeretete, a haza megvédésének erkölcsi parancsa, felemelő érzése. Ezt nem lehet imitálni! Vagy van, vagy nincs. És az itt ilyenkor látható tömegek arcából mindez egyértelműen sugárzik.
Tudom, persze vannak, akik ezen megütköznek, mondván, bánjunk csínján Oroszországgal, ne értékeljük túl az efféle felvonulásokat, azok érzelmi atmoszféráját. Nos szerintem nem erről van szó, hanem arról, hogy arrafelé valahogy nem szégyenlik az emberek orosz mivoltukat. Sőt nemhogy nem szégyellik, hanem kimondhatatlanul büszkék reájuk. Ezt nem lehet imitálni tehát. És amikor néztem a jellegzetesen orosz nők és férfiak arcát, hallgattam éneklésüket, valahogy arra gondoltam, miért nem vagyunk mi így magyar mivoltunkkal?
1938 és 1941 között négy országrészünk tért vissza anyaországunkhoz. Revíziós indulók sokasága született ennek nyomán. Győzelmekről szóltak, magyar diadalokról. „Nagyobb ország, boldogabb magyar!” – hirdették akkoriban országszerte. Ma miért nem emlékezünk e győzelmekre azok évfordulóján?
Vannak, akik azt mondják erre, hogy teljesen más a magyar természet, mint a szláv, az orosz. Nem szereti a mozgalmasságot, a harsányságot, a szenvedélyes érzelemnyilvánítást, hanem passzívabb, visszafogottabb, szemlélődőbb, hogy ne mondjuk, szemérmesebb, mint más nemzet. Azonban aki, ha már csak történelmi forrásokból is, valamelyest ismeri a „régi magyar virtus”-t, tudja, hogy eleinkben bizony még igen is volt szenvedélyes, cselekvéseket szülő érzelemnyilvánítás, ha hazájukról volt szó.
De szép is lenne, ha Erdélyre, Délvidékre, Felvidékre, Kárpátaljára, Őrvidékre, az elszakított országrészekre, egyáltalán magyarságunkra gondolva mi is úgy tudnánk örülni nemzeti mivoltunknak, mint az oroszok a magukénak! Vajon mikor érjük meg, hogy revíziós indulóinkra menetelnek fiataljaink? Az oroszok büszkék arra, hogy ők oroszok – mi mikor leszünk arra, hogy magyarok vagyunk?
Eddig tartott múlt évi töprengésem. Nem tudom, hányan voltak fogékonyak reá vagy hányan azok ma. Csak egyet tudok: Isten éltesse sokáig Putyint, Oroszország hiteles képviselőjét!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
