El bizony. Mindenesetre az persze így is túlzás, hogy tülkön ülve vártam a Mazsihisz kondoleálását. Vagy őszinte valaki, vagy nem. S ezt az ember valahogy igen hamar megérzi. Így volt vagy van ez most is.

Olvasom a Mazsihisz honlapján Heisler András megnyilatkozását: »Amikor „beteltek az élettel”, a gyermekek kötelessége eltemetni szüleiket. A halál így is fájdalmas, de felfogható és elfogadható, az élet rendje szerint való. Ha szülőknek kell búcsúztatni tucatnyi fiatal, életet, az a Teremtés rendjét tagadja meg. Felfoghatatlan és elfogadhatatlan.«

Elképesztő szöveg. Nem fényt, hanem árnyékot vet a judaizmusra. Náluk nincsen olyan ezek szerint, hogy földi életünk csak előkapuja az öröklétnek. Éppen ma olvastam egy nekrológot (Bús Jakab jezsuita tollából, a „Mária-Kongregáció” 1912. évi januári számában) Zichy Nándor grófról, a dualizmus kori Magyarország egyik legnagyobb keresztény világi képviselőjéről. Csak egy bekezdést idézek belőle:

„Ha fejünk fölött nem ragyogna a hit csillaga; ha csak a földi élet születő reményét ismernők, mely a halál bomlasztó karjaiba vezet, akkor le kellene roskadnunk a »sors« ily szörnyű játékával szemben. Mi nem így teszünk. Fájó szívvel vesszük körül kedves halottunk koporsóját, de megnyugszunk Isten akaratán és vigasztalódunk. Megvigasztal a hitünk. Tudjuk, hogy minden születő élet a halál felé utal, de azt is tudjuk, hogy nálunk meg a halál az örök élet kapuja… S nagy halottunk koporsója mellett ez a hitünk kétszeresen bizodalmas. Így illett hozzá: neki karácsony estéjén kellett átköltöznie. Amikor a kis Jézus megjelent az emberek között emberi életet élni, akkor ment el ő, hogy a halálon túl isteni életet éljen. Ez után vágyott ő hosszú áldásos élete egész folyamán. Földön járt, de nemes szívét égi életerő hevítette. Emberi nyelven beszélt, de isteni bölcseletet hirdetett nekünk… Ki látta őt valaha habozni a hit útján? Ki váltott vele szót anélkül, hogy kiérezte volna szavaiból a fensőséges, égies szeretetet? Láttam őt szenvedni, midőn az igazságot eltiporva tudta, de ki látta őt örülni a hazugság és tévely diadala fölött? Láttam őt könnyezni, mikor nem tudott segíteni embertársa baján; de ki látta őt örülni más jaja fölött? Élt ő, de már nem ő, hanem élt őbenne a Krisztus. Akit annyiszor vett magához az Oltár szentségében. S azért lett a Jézus születésnapja az ő égi életének születésnapja is.”

Így emlékezik meg hát egy keresztény, egy katolikus a bármilyen fájdalommal is elveszített embertestvéréről. Számára a halál, legyen persze emberi világunkban bármennyire is keserű, mégsem feldolgozhatatlan. Komolyan mondom, a fentebbi Mazsihisz-szöveg fájóan példázza a kereszténység és a zsidóság közötti antagonisztikus ellentétet a halál megítélésével kapcsolatban.

Ám ez még nem minden. A Síp utcai szervezet sajnálatát fejezi ki a tragédia miatt, viszont a hozzátartozókon való konkrét segítségnyújtás szorgalmazásának semmi nyoma cikkükben. Nem, nem tudom, ha valamelyik speciális zsidó intézmény diákjaival, tanáraival történik ez, akkor is ennyi lenne a hozzáállás?

Tudom, a kérdés költői. Én viszont nem vagyok költő. Mégis várom rá a választ az érintett féltől – gondolom, nem egyedül.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info