Minél mélyebbre ásod magad az igazságkeresésben, annál jobban fognak utálni azok az emberek, akik a hazugság pöcegödrében élnek. Ahogy haladsz előre az igazak útján, úgy leszel egyre többek szemében közellenség. Mikor leleplezel egy hazugságot, amiben az emberek szentül hisznek, szerzel magadnak pár ellenséget azok közül, akik hisznek benne. Aztán amikor rávilágítasz egy újabb hazugságra, azok, akik eddig veled maradtak az első hazugság leleplezésénél, szintén elfordulnak tőled. Így folytatva végül csak egy maroknyian maradnak melletted.”
Prófétai sorok, pedig nem is én írtam őket. Anonim szerzője azonban hozzám hasonlóan érzékeny lélek. Fáj neki is nyilván, ha ezerszer elmagyarázza, a kétszer kettő négy és nem harminchat, akadnak, nem is kevesen, akik továbbra is azt mondják viszont, hogy harminchat, és még őt tekintik rosszul számolónak.
A múltkor egy magyartanárnő fejezte ki nekem verbális fejcsóválását (aki pedig valaha amolyan Wass Albert-rajongó volt, de hát hol van már a tavalyi hó…), mondván, ha „egyre radikálisabb” leszek, ahelyett, hogy „humanista” lennék, méltán maradok magamra, „szigetelődök el”.
„Radikális.” Micsoda elkoptatott szó! Akárcsak a „jobboldali” vagy a „humanista”. Ám maradjunk most a „radikális”-nál. Ha megkaparjuk, kik nevezik magukat jó ideje radikálisoknak, Potemkin falvainak története juthat eszünkbe, éspedig méltán. Még azt sem tudják, mit is jelent az alapszó, a „radix”. Értelmi szintjük aligha nagyobb, mint mondjuk Kálmán Olgáé – ilyetén még akár az is könnyen meglehet, hogy az említett latin főnevet a radír szinonimájának tekintik. („Radikálisok vagyunk, vagyis leradírozunk mindent, ami utunkba áll” – hallom előre ajkukról.)
Aztán egy téves tanításai miatt hivatása gyakorlása alól felfüggesztett pap pedig a minap „felvilágosított”, hogy ha nem fogadom el nézeteit (drága jó barátjának a Szentlélek kinyilatkoztatta, hogy apostoli király, ő pedig általa felszentelt püspök, sőt jelenleg az egyetlen katolikus pap a világon, s kettejük által a II. Vatikáni Zsinaton elpusztult katolikus Egyház támad fel, stb.), akkor egyenesen Szentlélek elleni bűnöket követek el és ennek megfelelő lesz a sorsom odaát. Számtalanszor érveltem neki és drága jó barátjának magam is, miért elfogadhatatlanok nézeteik, de mintha a falaknak beszéltem volna. Rájöttem, hogy aki a kétszer kettőre harmincadszor is azt mondja, hogy harminchat, azzal nem is érdemes szóba állni, legalábbis addig, amíg rá nem ébred, hogy négy – bár ennek esélyét nem merném latolgatni.
Végül akadt egy harmadik, akinek történetesen politikai kérdésben adódott vitája velem, amit ő azzal „rendezett le”, hogy nemes egyszerűséggel kijelentette: „Eddig tiszteltelek.” Eddig. Merthogy ezután nem tisztel. Nem fér a fejembe, miért is tisztelt akkor eddig? És mostantól miért nem? (Ja, és persze azonnal törölt ismerősei sorából a Facebookról.) Ilyen alapon Szabó Dezsőt sem volna szabad tisztelnem semennyire, sőt el kellene felejtenem örökre, pedig neki sokszor tényleg nem volt igaza, de mégsem teszem – elvégre igazságaiért tisztelem, nem tévedéseiért. Más a helyzet persze a nagy toleránsoknál és humanistáknál. Az eladdig általuk „tisztelt” ember náluk pillanatok alatt közellenséggé válhat, ha fixa ideájukat megkérdőjelezi.
Szóval nagy az Isten állatkertje s bár benne a léc olyan alacsony, hogy szinte a földdel egyenlő, mégis rendre leverik. Mindegy, hogy éppen milyen ideológiai-vallási pózban teszik. S ha nem lenne tragikusan nagy az efféle mindig mindenkinél mindent jobban tudók száma, heherésznék rajtuk. De nem tudom ezt tenni. Tudom persze, végül a jó győz, a rossz elbukik, legalábbis ha nem előbb, akkor hát – utóbb. De hát éppen ez a zavaró egy kissé. Igen, lehet, hogy talán tényleg türelmetlen vagyok, ugyanis szeretném már megérni, hogy az effélék kisebbségbe szorulnak.
Addig? Nos, addig maradok ugyebár magam is közellenség. De legalább nyugodtan alszom.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
