Két éve Fábry Sándor nem csak a romkocsmákról fejtette ki a véleményét, hanem fővárosunk mai állapotáról is: „Romkocsmába járni nem annyira jó, csak ebbe volt a legegyszerűbb kocsmát csinálni, miután egész Budapest úgy néz ki, mint egy romtelep. Ide részben katasztrófaturisták és az egzotikumok iránt érdeklődök járnak. És nem nagy öröm, hogy a varsói gettólázadást bármikor bármelyik budapesti sarkon le lehet forgatni”. Szinte félve kérdem, változott-e azóta a helyzet?
Hiába, a történelem, különösen is errefelé, úgy tűnik, csak ismételni tudja önmagát. Ugyanis akadtak régen, ráadásul nem kevesen, akik szerint hajdan is ez volt a helyzet.
„A képviselők fele, ha nem háromnegyede műanyag talpú cipőkben jár, beszélünk polgárságról, polgári hagyományról…pedig mai napig olyan kétségbeejtő öltözködési anomáliákon érhetőek tetten ezek az urak egy olyan épületben, ahol önmagában össze kell az embernek szednie magát. Mert olyan csodálatos, hogy ott nem lehet gumitalpú cipőben járni. Ezt pedig tekintsük egy metaforának. Élénk színű zakókról, miegyebekről is be tudunk számolni” – tette még hozzá a fentiekhez Fábry, amelynek apropóján ismételten csak arra tudunk rámutatni, hogy ha eleinknek a kiegyezés utáni fővárosunkról szerzett tapasztalatait olvassuk, ijedten kaphatjuk fel fejünket. Szerintük ugyanis a művészeket egykor oly megihlető Pest-Buda úgyszólván teljesen szakított már ekkor is nemzeti hagyományainkkal, különösen az erkölcsiekkel, éspedig olyannyira, hogy hiába dicsérték szépségeit, épületeit, közműveit, iparát, ha eközben egyenesen „az ország csirkefogói”-nak lett a székhelye.
Itt van például mindjárt Gyulai Pál (1826-1909), aki már 1852-ben megvallotta A fővárosban című versében, mennyire idegen tőle a pesti közélet, az új polgári világ dinamizmusa, mobilizmusa:
Szép e nagy város, szeretem, csodálom,
De mind hiába csüggök élvein,
Meg-megszáll titkon egy borongó álom,
S felkölti minden szent emlékeim’;
S mint csónakot a hullámok dagálya,
Akaratlan távol partokra vet,
Lelkem szülőföldem vidékit járja
És üdvözli a kedves bérceket.
Az „élvek” hajhászásától ösztönösen idegenkedő, a régi erdélyi rendi társadalom szolid erkölcsi törvényeihez hozzászokott költő tehát ösztönösen idegenkedett már az akkori fővárosi miliőtől is.
Kortársai közül azonban Kászonyi Dániel (1813-1886) honvéd százados és újságíró emlékiratában (Ungarns vier Zeitalter (Magyarhon négy korszaka)) egy évvel a kiegyezés után nálánál is sokkal keserűbben fogalmazott:
„Magyarország csirkefogóinak Pest a fő székhelye. Ott vannak minden utcasarkon. Sokan elegáns divathősként, mások tiszteletre méltó külsejű, idősebb úrnak álcázva, ismét mások züllött, éhes, elvadult figuraként, zsidók és keresztények, magyarok és görögök, urak és proletárok, hetyke ifjak és bűnben megőszült gonosztevők.”
De ugorjunk ezután egy kicsit az időben! Szemere György (1863-1930), a tizenkilencedik századi magyar próza elhallgatott nagyjainak egyike egyenesen felkiáltott 1912-ben megjelent röpiratában (Új Magyarország):
„Micsoda város is ez a Budapest! A pártpolitika áldozatainak, szélhámosainak, a félreértett zseniknek, a kopott mezben járó becsületnek, az ártatlanság vásárjának s a bűnök diadalának eme Bábelje! A tisztességes ember, ha nem örökölt vagyont, tengődve él benne, igyekezetének, polgári erényeinek többnyire hiába várja jutalmát, viszont sohasem lehet benne biztos, hogy társadalmi becsületétől nem fosztja-e meg a rágalomból élő zuglap vagy kaszinói intrika. S a romlott lelkű perverz közönség kapva kap a botrányon, első szóra hajlandó hitelt adni a diffamáló híreknek, sugdosásoknak, de azok nélkül is gazembert lát vagy sejt a meggazdagodott gyárosban, vállalkozóban, vesztegetőt, csalót, sikkasztót, mert szinte képtelen elhinni, hogy valaki Magyarországon vagyonra tehessen szert tisztességes úton. S szomorú, de való, hogy szinte menthető ez a pesszimizmus, hogy ne mondjuk irigység vagy rosszindulat, mert a hirtelen való meggazdagodásnak, az értéktelen értékek monsztre-kamatoztatásának sehol oly hálás talaja nincs, mint Budapesten. E tekintetben keleti város, de minden tekintetben kalandor város a mi hiú betáblázott fővárosunk.”
Csoda-e hát ezek után, ha Tormay Cécile (1875-1937) sem látott másként? „Bujdosó könyvé”-ben a trianoni döntés megszületésekor elszörnyedve emlékezett vissza arra, mit látott 1918 novemberében a zsibongó pesti utcákon: „Bolt bolt mellett maradt el mögöttem, Weiszok, Braunok, Schwarzok üzletei. Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis bazárok tulajdonosai. Nemrég még Galíciában éltek, aztán egyszerre cipőzsinórt árultak a pesti utcák szegletén. Téglát soha se hordtak, földet soha se kapáltak. Könnyen kerestek: vettek és eladtak.” Szabad volt előttük a pálya, hiszen „elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehetett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették a várost. De azért csináltak maguknak még egy külön ghettót is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között lehetnek.”
Ezért maga a kormányzó, Horthy Miklós Budapestre való bevonulásakor, 1919. november 16-án mondott beszédében maga is úgy fogalmazott, hogy „gyűlöltük és átkoztuk Budapestet, mert nem azokat láttuk benne, akik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát. Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat. De minél jobban közeledtünk, annál jobban leolvadt szívünkről a jég, és készek vagyunk megbocsátani. Megbocsátunk akkor, hogy ha ez a megtévelyedett város visszatér megint a hazájához, szívéből, lelkéből szeretni fogja a rögöt, amelyben őseink csontjai porladoznak, szeretni azt a rögöt, amelyet verítékes homlokkal munkálnak falusi testvéreink, szeretni a koronát, a dupla keresztet.”
Persze idézhetnénk még Szabó Dezső regényét, „Az elsodort falu”-t, vagy Harsányi Kálmánét, a „Kristálynézők”-et, netán Ritoók Emmáét, „A szellem kalandorai”-t, azonban mindegyikük végkövetkeztetése lesújtóan ugyanaz, mint ami Kászonyi Dánielé. Az, hogy szeretett fővárosunk valóban „az ország csirkefogói”-nak lett a fő székhelye. S az első világháború végi nemzeti-keresztény ébredés ellenére is az maradt az imént idézettekhez hasonló gondolkodásúak szemében. (Közbevetőleg csak halkan kérdezzük: lehet, hogy ennek volt szomorú illusztrációja a bankok további szaporodásával párhuzamosan egyik történelmi városnegyede, a Tabán lebontása?) Aradi Zsolt (1908-1963) író-szerkesztő a „Magyar Kultúra” című társadalmi és tudományos szemlében 1931-ben például így fogalmazott:
„Kevesen tudják, hogy Budapest az éjszaka városa. Amikor másutt már nyugszik az élet, itt akadnak tömegével, akik akkor kezdik meg a szórakozást; fél tizenkettőkor éjfél előtt járnak vacsorázni a divatos vagy sznob helyekre s a pesti aranyifjúság már évek óta a jampecek állásfoglalását vallja magáénak: éjjel két-három órakor kicsit „spiccesen” végigmenni, hangos, stramm megjegyzések és biztos, találó kiszólások közben a Váci-utca mágneses aszfaltján, ez az igazi, ez a valami, e nélkül gyáva, pipogya fráter vagy… De nemcsak az aranyifjúsággal: közéleti férfiakkal és családjaikkal találkozik az ember ilyen éjfélutáni sétái közben, amint éppen akkor szállnak ki autóikból, hogy táncolni menjenek, vagy Mondscheinpartiet élvezzenek. Szeretnénk ilyenkor megkérdezni tőlük, nem tudják-e, hogy az Angyalföldön, Budafokon és másutt barlangokban laknak az emberek, hogy hajnali négy-öt órakor megindulnak a padlás- és pincelakások lakói és a szerzetesházakban misét mondanak! Szeretnénk megkérdezni, hogy mikor dolgoznak, hiszen életmódjukat ismerve, legjobb esetben tizenegy órára kerülnek munkaképes állapotba s ezután még három óra „Hullám” következik strandkosztüm- és monoklimutogatással, ezután jön még csak az ebéd, azután a fogadóórák és aztán megint este lesz. Mikor dolgoznak ezek, mikor jut eszükbe azzal törődni, hogy Magyarország nyolcmillió lakosából ők csak nagyon kis százalékot képviselnek s a többi milliók még arra sem érnek rá, hogy vasárnap misét hallgassanak, mert nincs törvény, mely jogot adna nekik erre. Mikor jut eszükbe az, hogy irtózatos felelősséggel tartoznak és mikor fogja el őket a szégyen, hogy akiket lenéznek, naivaknak, idealistáknak, nem erre a világra valóknak mondanak, nyomorult intellektuellek százezrei, nyomorgó s mégis istenfélő munkások milliói, heroikus papok kis csapatai helyettük végzik el azt a munkatöbbletet, amit a világrend az ő kötelességükül szabott ki…?”
Hiába, a történelem, különösen is errefelé, úgy tűnik, csak ismételni tudja önmagát. Mindenesetre okainak tisztázását szokás szerint olvasóinkra bízzuk.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info