Nem eszem a dobostortát téliszalámival, nem sétálok hóesésben kigombolt inggel, s ha nagy ritkán étterembe megyek, lehetőleg magyarba. Ezekre azt mondjuk ugye, hogy evidenciák. Csakhogy még sincs mindenki ezzel így.
„Tüntetés kipában: a lengyelek szeretik a zsidókat” címmel a Mzaishisz honlapja ma az alábbi kedves történet ismertetésével állt elő:
„Gyakran számolnak be a zsidó honlapok antiszemita incidensekről. Mi most egy tüntetően zsidóbarát incidensről szeretnénk beszámolni Lengyelországból. Ez a történet is olyan szomorúan kezdődött, mint a több ilyen, a szokásos forgatókönyv szerint. Valaki névtelenül leírta egy blogban, hogy Varsóban kidobták egy kávézóból, mert a haverjával zsidó témákról beszélt, antiszemita megkülönböztetés áldozatává vált. Az étterem dolgozói tagadták, hogy ilyesmi történt volna, szerintük a vendégek viselkedtek minősíthetetlenül, ízléstelen megjegyzéseket tettek a katolikus hitre (Lengyelország mélyen katolikus). A feszült politikai hangulatban az eset országos üggyé lett és ismét egymásnak feszült a konzervatív és a liberális tábor.
Az, hogy pontosan mi történt, természetesen kideríthetetlen, de ma már szinte nem is fontos, mert Lengyelország egykori amerikai nagykövete, Ryszard Schnepf megtalálta az egyetlen módot arra, hogy megnyugtassa kedélyeket és egyszerre legyen szolidáris mindkét oldallal. Egy békés csütörtök este nagy csoport kipát viselő ember tűnt fel a kávéház ajtajában: 50 kipás zsidó egy olyan városban, ahol ilyesmit nemigen szoktak látni az utcákon. A kipát viselő tömeg tagjai szépen bekérdeztek, megittak egy kávét, dumáltak, fizettek és hazamentek. Senki nem bántotta őket, mindenki örült nekik.
Az egyébként nem zsidó tüntetők és kávéivók két dolgot is elértek: jelezték, hogy nem tűrik a zsidókkal szembeni megkülönböztetést, hogy igenis szeretik és befogadják őket és ha kell, ha a legkisebb veszély is fenyeget, ők maguk is zsidónak tekintik magukat. Másrészt viszont a kávéház dolgozói is örültek nekik, akik bebizonyíthatták, hogy boldogan szolgálnak ki nyíltan és öntudatosan zsidó, kipát viselő vendégeket is. Ráadásul szép bevételt is hátrahagytak a zsidóbarát tüntetők és mindenki jól érezte magát. Egy nagyon rosszul induló történet végén mindenki elégedett volt. Úgyhogy vegyék csak szépen tudomásul Önök is, hogy az imádnivaló zsidókat, vagyis minket igenis imád, egyszerűen imád mindenki. És köszönjük szépen a bölcs és bátor kipás varsói kávéház-látogatóknak: aki ismeri őket, adja át nekik.”
Lám, a lényeg az egész históriában a két kiemelt mondat. Aki zsidó, jegyezzük meg hát végre, imádnivaló, legyen akármilyen is.
Egy biztos: Lengyelországban sem olyan pozitív azért a zsidók ottani szerepének értékelése. Köszönhetően, tehetnők hozzá, az effajta viselkedésnek. Már persze ha viselkedésnek lehet egyáltalán nevezni. Ja és még egy. E történet egy régi folyóirathírt juttatott szembe:
„A lengyel törvény egy nagyon okos és ésszerű törvényt hozott nemrégiben. Ez a törvény a kegytárgyak gyártására és kereskedésére vonatkozik és abból a zsidókat egyetemlegesen kizárja. Mint indoklás az szerepelt, hogy a keresztényeknek elviselhetetlen még a gondolat is, hogy vallásos kultuszuk tárgyait olyanok gyártják vagy árusítják, akik tagadólag állanak a kereszténységgel szemben.”
(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1938. február 20. Távlatok/Vallás rovat. 121. old.)
Hát ennyit az „imádnivalóság”-ról. De ha ez nem lenne elég: egy normális ember csak az Istent imádja. Normális emberek nem imádnak sem embereket, sem nemzeteket. Ez is evidencia, akárcsak a kétszerkettő.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info