A testvér próbálta ezeregyedszer is kérlelni a hitehagyott, ezért plébánosi működése alól már régen felfüggesztett atyát, hagyjon fel eretnekségeivel, azzal, hogy a katolikus Egyház halott, és ő az egyetlen katolikus pap, püspök széles e világon, sőt hogy ő majdnem a pápa, s hogy mindenki, aki nem katolikus, menthetetlenül elkárhozik. Ugyanis az érintett, mint általában a vagy küldött emberek, vagy elmebetegek, konokul kitartott patrónusa mellett, aki azt terjesztette magáról továbbra is, hogy ő az apostoli magyar király, sőt ő maga a Szentlélek, a Paraklétosz, aki a szóban forgó atyát királyi minőségében megtette tehát a földgolyó egyetlen püspökének.
Próbálta a testvér szép szóval megváltoztatni többedmagával sokáig, de csak hiába. Végül elküldte neki a minap egyik írását, amiben tisztázta, miért mondhatjuk, hogy az Egyház élt, él és élni is fog:
„Vannak, akik a keresztény hitnek az embermilliók körében megmutatkozó meggyengülése kapcsán egyenesen a katolikus Egyház haláláról beszélnek. Azt állítják, hogy a római katolikus Anyaszentegyház meghalt azzal, hogy falai közé behatoltak a különféle téves tanítások erői. Mi az igazság?
Válaszul induljunk ki a lélek és a test viszonyából. Amíg a lélek a testben van, a test él és nem hal meg. Ami pedig a lélek a testben, pontosan ugyanaz a katolikus Egyházban a Szentlélek. A megelevenítő, aki mindig megóvta és megóvja az Egyházat a haláltól. Ámde hasonlíthatjuk az Egyházat Noé bárkájához is: ahogyan azt a vízözön hullámai sem sodorhatták el, úgy az Egyházat sem az ellene fellépő téves tanítások áradatai.
Krisztus Urunk mennybemenetele előtt egyértelműen megmondta: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16, 18). A „pokol kapui”-n az ördög hatalma értendő. Maga Gábriel arkangyal hirdette Isten Anyjának, a boldogságos Szűz Máriának: „Országának nem lesz vége.” (Lk 1, 33). Aranyszájú Szent János így szólt: „A Napot könnyebb kioltani, mint az Egyházat elhomályosítani. Aki az Egyház ellen küzd, győztes nem lehet: Isten ugyanis az egyház fenntartója, aki hatalmasabb minden ellenségénél.”
Jöhetnek szélviharok, zúgó orkánok, ámde, teszi mindezekhez hozzá Szent Ágoston, „senki sem irthatja ki az Égből Isten tervét, senki sem irthatja ki a földről Isten Egyházát. Nem szenvedhet vereséget az Egyház, kiáll minden harcot és senki ki nem irthatja azt, míg csak el nem jő a világ vége.”
Hiába szenved üldöztetéseket, nem hal meg egy pillanatra sem, hiszen ez ellenkezne Krisztus fentebbi ígéretével, azaz igazmondásával, ami lehetetlen. Nagy Szent Leónál (390-461) olvassuk: „Szent Péter az Úrtól vett sziklaszilárdságot el nem veszti, sem az Egyház kormánya mellől, melynek vezetését vállalta, el nem távozik.” Nagy Szent Gergelynél (540-604) pedig ezt találjuk: „Az Egyház gyakran szenved üldözéseket, mindazáltal meg nem fogyatkozik és meg nem szűnik.”
Az Első Vatikáni Zsinat (1869-1870) különösen is részletesen foglalkozott az Egyház fogyatkozhatatlanságával, elpusztíthatatlanságával. Ennek nyomán Schütz Antal dogmatikus így magyarázza e hittételt (dogmát):
„Az Egyház fogyatkozhatatlansága (indefectibilitas) két mozzanatot ölel fel: Jézus Krisztus Egyháza megmarad az idők végéig, s ez az állandóság, perennitas; még pedig lényegét tekintve változatlanul abban az alakban, mint ő megalapította, s ez a változatlanság, immutabilitas. Az Egyháznak a kinyilatkoztatott igazság változatlan őrzésében és hirdetésében való fogyatkozhatatlansága a tévedhetetlenség. Tehát a tétel értelmében látható Egyház mindig lesz a földön; továbbá az Egyház isteni eleme: az evangéliumi igazság és a kegyelem, annak eszközei: a szentségek és a szentségre vezető kormányzat, a hierarchia és annak alapszervezete mindig ugyanaz marad.”
Vagyis, egyes kétes magánkinyilatkoztatásokkal ellentétben, nem szűnik meg Róma Róma lenni, a pápa pápa maradni. Nemcsak a hit magában, hanem kibontakozásához a római hierarchia is sértetlenül fennmarad. Mindemellett persze „nem kell azt várni, hogy az Egyház változatlan marad mellékes a dolgokban, minők az Egyház sorsa a történet folyamán, különféle nem krisztusi eredetű intézmények és mozgalmak föl- és letűnése, az egyházi pedagógia irányai stb. Ezt a dogmát tagadták azok a közép- és újkori „spirituálisok”, kik örök evangéliumot, vagy az Atya (ószövetség) és a Fiú (újszövetség) kora után a Szentlélek korszakát várták.” (Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. 3. kiadás. Budapest, 1937. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. II. köt. 298. old.)
Hozzáteendő azért, hogy a Schütz említette „spirituális” rajongók már az ókorban is megvoltak. A Krisztus születése utáni második században Montanus az ezeréves „Szentlélek országa” eljövetelében bízva hajlamos volt megvetni a teremtett világot. „A tökéletesség fitogtatása nagyobb böjtölésre, a második házasság megtiltására, a vértanúhalál keresésére, a kánoni bűnösök (hitehagyók, házasságtörők, gyilkosok) feloldozásának eltiltására, a háború, a művészetek, a színházak tilalmazására késztette” híveit (Bangha Béla SJ (szerk.): Katolikus Lexikon. Budapest, 1932. Magyar Kultúra. III. köt. 347. old.). Felfogásuk szerint a Szentléleknek egyedül ők a kiválasztottjaik, kizárólag ott az egyház, ahol ők megjelennek és „tanítanak”.
Ma is vannak olyan önmagukat konzervatív keresztény katolikusoknak mondók, akik, látva a romlás jeleit az Egyházban, Montanushoz és a többi hasonló eretnek mozgalomhoz hasonlóan azt hirdetik, hogy az Egyház halott, de majd „őáltaluk” feltámad. Nem. Isten nem önjelölt prófétákra és jósokra bízta Egyháza sorsát, szerencsére. Az Egyház, bármennyire is keserű pirula számukra, élt, él és élni is fog.”
Ezen írásra persze aligha lehetett gombot varrnia a hitehagyott atyának. Igaz, nem is nagyon törekedett erre. Ellenben küldött egy levelet a testvérnek, amelyben őt Szentlélek ellen tusakodónak tekintette és arra kérte, hogy ne tanítson nyilvánosan a katolikus hitről, mert arra nincs felhatalmazva.
Arról viszont, hogy ő – Lutherhez hasonlóan – megátalkodottan hitehagyott klerikusként már nem hivatott arról hitelesen dönteni, ki mit, mikor és hol hirdethet az Egyház nevében, nem kezdett el a testvér vele vitába bonyolódni. Elvégre szép az igazgyöngy, de nem mindenki elé szórja az ember.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info