„A karácsony a téllel, a tél meg a disznóvágással jött meg Rókusra” címmel tegnap Domonkos László emlékezett a régi szép időkre a Magyar Hírlapban. Eszembe is juttatta eleink emlékezetének néhány tükörfoszlányát erről.
Mert bizony őseink – mit őseink, még az előttünk járó két-három nemzedék is! – szertartásosan készültek erre. Meglehet, hogy életükben nem is hallották nevét Aquinói Szent Tamásnak, aki pedig leszögezte, hogy az isteni kegyelem nem semmisíti meg, hanem ellenkezőképpen, feltételezi és beteljesíti az emberi természetet. A Második Isteni Személy megtestesülésének öröme mintha átszállt volna konyháinkra is.
Mintha? Dehogyis mintha! Ténylegesen. Nyisztor Zoltán (1893-1979) pápai prelátus két könyvében (Vallomás magamról és kortársaimról, Ami a Vallomásból kimaradt) híven visszaidézte huszadik század eleji gyermekkora ebbeli élményeit.
Amint leírja, a falusi élet fő fénypontjainak egyike a disznóölés szertartása volt, amikor is a leölt állat vérét egy edényben felfogták és hagymás zsírban rögvest kisütötték, majd az ünnepélyes perzselés következett, hogy a szőre leégjen, lekaparható legyen. Közben boncolásakor a konyhában már nagy kondérokban főtt a víz a hurkába való zsinegek megfőzésére, majd következett a szokatlanul bőséges ebéd orja levessel és friss hurkával, kolbásszal, amikor még a gyermekek is kaptak bort, nehogy megártsanak a zsíros falatok. Hamarosan a zsíros bödönök megteltek aztán habfehér tiszta zsírral, a kamra pedig ropogós tepertővel, míg a kéményben kolbászok, sajtok, bordák, rövidkarajok (karmonádlik) lógtak. Igazán földhöz ragadt szegény embernek számított, akinek nem akadt hízója, s mivel „a szokás úgy kívánta, hogy mindenki a saját disznóöléséből „kóstolót” küldjön barátainak, egész télen át bőségében voltunk a friss hurka-kolbászoknak”.
Persze minden ünnepnek és időszaknak megvolt a maga hagyományos étele. Karácsonyra például diós és mákos patkót fogyasztottak, Márton-napra ludat öltek, óév estéjén malacot, húsvétkor bárányt, pünkösdkor fiatal csirkét sütöttek. Sajt, feketekávé, pláne fagylalt és pezsgő még nem került a terített asztalokra, a boroskancsók mellett pedig hamarosan mindenki dalra fakadt. Régi szép magyar nótákat daloltak „bizonyos átérzéssel és odaadással”, hegedű- és cimbalomkísérettel.
Vendéglőkben, éttermekben, kávéházakban akkoriban csak a „felső tízezer” és a közhivatalnokok némelyike fordult meg rendszeresebben, ellenben a piacok vonzották az arra térőket, köszönhetően a lacikonyháknak, ahonnan „a sült kolbász illata ingerlően terjengett: a szendvicsek őse lehetett az, amit ezek a sütödék csináltak, amikor egy jókora fehér cipót meghasítottak s abba beleeresztették a hurka-kolbászt s jól megöntözték pecsenyezsírral, utána bort ittak”.
Álom, álom, édes álom – hallom előre. Hol van már ez a világ? Nyomokban legfeljebb – toldhatnók meg mélabúval. De ahogyan már a pogány ókori görög bölcs, Hérakleitosz megmondta, előbb-utóbb minden állandónak hitt állapot az ellenkezőjébe megy át. Ha nem tévedett – s ebben ki kételkedhetne? –, akkor eljön még a korszakváltás. Visszajön még a régi magyar világ – disznóöléssel, lacikonyhával.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
