Kisebbségben vannak mindazon magyartanárok hazánkban továbbra is, akik elhallgatott nemzeti nagyjaink életművének megismertetését szívügyüknek tekintik. Nemzeti alaptantervek ide, nemzeti alaptantervek oda, még mindig ott tartunk, hogy politikai „megfontolások”-ra való hivatkozással mellőzött életművük.

A „Magyar Idők” tegnapi száma egy, tanárnő írta publicisztikájában olvassuk (Goór Judit: A tanítói és a magyartanári szakma kapitulációja):

„A kérdés sajnos mindig úgy vetődik fel: hagyomány vagy korszerűség? Ennek jegyében sikerült elhallgattatni a tanítói és magyartanári szakmának azt a részét, amely szeretne ragaszkodni azokhoz a módszerekhez és értékekhez, amelyek a tapasztalat szerint nélkülözhetetlenek bármely tudás megalapozásához. A tanító és a magyartanár defenzívában van, neki csak alkalmazkodni szabad, feltételeket szabni nem. Pedig napnál világosabb, hogy anyanyelvi alapok nélkül sem természettudomány, sem felnőttoktatás, sem idegen nyelvi oktatás nem létezik. De meg sem mer már szólalni, és amikor szembesül az őt érintő újabb és újabb reformokkal, nem megy az utcára tüntetni, csak belehajtja a fejét az újabb igába. Elvileg lenne országos szakmai fóruma is, ahol a véleményét megpróbálja érvényesíteni, de erről már rég leszokott, mert neki ott még soha nem lehetett igaza. Nem tudott szót érteni sem a nagy magyar valóságtól elszakadt elitiskolai tanárokkal, sem a változtatásra nem hajlandó ókonzervatív tananyagvédőkkel, sem a gyerekek szórakoztatására berendezkedő show-manekkel.”

Tökéletes diagnózis. Minden a természettudományos oktatás, a technikai informálódás, a logisztika, de az anyanyelv megismerése, megismertetése, netán megszerettetése csaknem teljesen elsikkad eközben. Ám van még rosszabb. Mert amikor mégis irodalomtanításról van szó, mi a helyzet? Mit tesz a tanár?

„Nem mondja el, hogy ő már nem tudja elolvastatni a kötelező olvasmányokat, hanem filmeket vetít róla. Ha érettségi tételeket kell kijelölni, óvatosan megmarad azoknál a szerzőknél, akiket az ajánlások tartalmaznak, mert nehogy már „fasiszták” szerepeljenek a tételsorában. Pedig lehet, hogy a gyerek több érzelmet és tartalmat kapna, ha olyan szerzőkkel is találkozna, akik netán a hit, a természetszeretet, a hazaszeretet vagy a szerelem pozitív példáiból is fel tudnak mutatni valamit, vagy több humor és népiesség lenne a szövegekben.”

Pedig mennyi példa adódnak minderre! Csak úgy találomra Nyirő Józsefet idézem a székelységről:

„Csak ez a nép ismeri igazán ennek a földnek a titkát. A nép, mely mindennap üres tenyerét nyújtja feléje, kimerült testtel és kimerült lélekkel hajlik rá, de minden nap fel is támad rajta. Így lényegül eggyé a föld és az ember. Így kap benne lelki jelentőséget minden: a hegyek, völgyek, folyók, fák, füvek, templomok, öreg emlékek, népszokások, ruha, levegő, dal és átok, imádság, halál, minden. Nemcsak érzi, ha félig-meddig öntudatlanul is, hanem valóságos vérrokonává válik mindannak, amit ez a föld magán, az egén, vagy mélyében, múltjában és jövőjében rejt. Soha nép igazabban és szebben meg nem testesített földet, mint ők.”

(Az én népem. Budapest, 1942. Révai. 217. old.)

Persze az ember előre hallja szinte: igen, ez mind szép, de hát a „fasiszta” Nyirő írta, tehát… Beleborzongok. 2016-ban élünk, könyörgöm, nem 1945-ben! Ámde persze nemcsak szemléletbeli problémák – akarom mondani, tragédiák – vannak. Az alapvető készségekkel is bajok vannak:

„Az általános iskolás irodalomórája laza lötyögés, nyelvtanórája viszont nincs elég, hogy gyakorolhassa és egy életre rögzítse a nyelvtant. A szövegértést a középiskola végén mérjük, holott annak a bemenetnél lenne szerepe.”

Mindezeket olvasva, búfeledésbe menekülve, előveszek egy megsárgult irodalomoktatási kézikönyvet (Deáki Sándor: Irodalomtudomány, irodalomtanítás. Budapest, 1943. Szent István Társulat). A 342 oldalas mű egy olyan korban íródott, melyben Nyirőt nyugodtan lehetett tanítani. Ajánlja is benne a szerző életműve minél szélesebb körben történő megismertetését. Ahogyan Tamási Áronét vagy Wass Albertét is.

„A tartalom, minden ellenkező nézet ellenére, nem mellékes a művészetben. Értelem nélkül a szép forma olyan, mint a test lélek nélkül.”– írja (21. old.). S micsoda alapigazság! Merthogy irodalmunk klasszikusainál éppen a tartalom a legkevésbé mellékes.

Egy azonban reménykeltő. Ahogyan már korábban is írtam, vannak a nemzet napszámosai között (talán többen is, mint gondolnánk), akik szó szerint fütyülnek a „direktívák”-ra. Csengetés után szépen becsukják az ajtót s diákjaikkal Nyirőt olvastatják. Mert így is lehet. Sőt igazán csak így lehet!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info