Érdekes egy világ a Facebook-é. Valaki megírja, hogy nem szimpatizál X-szel vagy Y-nal, sőt egyenesen károsnak tartja tevékenységét. Ez ugye egy vélemény. Lehet vele egyetérteni, lehet nem egyetérteni. De egyet nem lehet, legalábbis józan paraszti ésszel: íróját ellenérvek híján melegebb éghajlatra küldeni.

No persze e „melegebb éghajlatra” küldés fogalma úgy tűnik, mintha hovatovább már csak az én eufemisztikus szótáramban létezne. Vulgárisabban szokták ezt kifejezni ugyanis amúgy önmagukat „széplelkek”-nek tartó derék megmondóembereink. Bizonyára nem én vagyok az első és utolsó, aki egyre inkább elkámpicsorodva nyugtázza a „Facebook-szindrómák” egyik legjellegzetesebb típusát – már amennyire ez egyáltalán a Facebookhoz köthető. Teljesen nyilván nem, de mivel azt emberek zömének „kommunikációja” főleg ezen a felületen zajlik, itt követhető leginkább nyomon.

Benedek István írta egykor, hogy a liberálisok legnagyobb ellenfelei a liberálisok. Egymásnak farkasai. És, de ezt már csak én teszem hozzá, mindegy, hogy éppen milyen logó alatt állnak. Merthogy állhatnak magyar és székely zászló alatt is. Ugyanolyan szellemkirekesztők számszeríjjal testükön, mint sófárral a szájukban.

Volt idő, persze, amikor még volt vitakultúra. Nem köcsögöztek, anyáztak, buziztak, hazaárulóztak mindenáron. Ha hirtelen egymásnak esni is látszottak, aztán hamar megbékéltek egymással. Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írója önéletrajzi vallomásaiban (Életeim) beszámol például édesapjának egy kolozsvári főjegyző barátjával, Lugossy Istvánnal való gyakori találkozásainak tapasztalatáról.

Amikor az író által két „viharvert tölgy”-ként emlegetett harcos vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint kölcsönösen szidták „a mai világot”. Lugossy bácsi egyszer csak tónust váltott. Tisza Kálmánt kezdte dicsérni, aki most már végre rendet rak, miután kiegyeztünk Ausztriával s innentől kezdve 1848 „széllelbélelt képzelgés”. Erre ő céklavörösen kifakadt: „Az én házamban nem lehet ilyent mondani, aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló”. Lugossy bácsi fogta a kalapját és az ajtófélfából visszanézve csak ennyit mondott: „Jóska, ígérem, igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád!”. Aztán másnap vagy harmadnapon egymásba botlottak. Hanem azért „amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének”.

Szabó Dezső szerint „nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét, kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek, habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek”.

Istenem, hol vannak már ezek az idők! Ha valaki ma X-ben való csalódottságának hangot ad, annak védői képesek a sárga földig lehúzni. Nem azt nézik, igaza van-e, hanem elkezdik fikázni a személyét. Kifinomult vitakultúra, természetes intelligencia? Lehet, hogy igaza volt annak, aki azt írta a minap, teljesen mindegy, ki jobboldali, ki baloldali, mert mindegyikük egy tőról fakad?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info