Mást sem hallunk, minthogy hárommillió koldus országa volt Horthy Magyarországa. Noha valóban voltak komoly szociális és pénzügyi problémák, de akik totális népnyomorról írnak, vagy nem ismerik a tényeket, vagy elferdítik.
Maradjunk most csak az egészségügynél! Idézem Wolkenberg Alajos (1871-1935) katolikus teológiai tanárt, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem rektoraként1929. január 26-án kilenc orvos- és egy bölcsészdoktor avatásán többek között ezeket mondta:
„Mikor Trianonnak csapása sújtotta a történelmi Magyarországot, az országban, nem számítva az egyetemi klinikákat és magánkórházakat, 155 állami nyilvános közkórház volt 26 000 ággyal, 8,3 millió ápolási nappal. Ezeknek kétharmad része elveszett az ország megcsonkításával. Azóta azonban a kórházügy, a betegellátás valóságos újjászületését éli. Ma – ismét nem számítva az egyetemi klinikákat, sem pedig a 94 magánkórházat 5500 ággyal – 71 állami nyilvános kórház áll a betegek szolgálatában 21 000 ággyal, közel 6 millió ápolási nappal. Ami annyit jelent, hogy míg a történelmi Magyarországon 690 emberre jutott egy betegágy, a csonka országban 387 emberre jut egy betegágynak jótéteménye. Ez pedig azt jelenti, hogy az alatt a tíz év alatt, melyet ebben a szomorú csonkaságban töltünk, több mint 50 százalékkal lett jobbá a betegellátás, emelkedett az orvosi gondviselés.”
(Wolkenberg Alajos: Beszédek doctoravatásokon. Budapest, 1929. Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 49. old.)
Nyolc év alatt tehát kézzelfogható javulás állott be egészségügyi életünkben. Persze akkor még különbséget tettek a magánvagyon és a közvagyon között. Mai divatos szóval nem „nyúlták le” a közpénzt, hanem azt fejlesztésekre, beruházásokra fordították. És hát ez az, amire a baloldal, a liberális fél valahogy soha nem képes.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info