„A 45 népbiztosból 32 zsidó volt, éppen a legkegyetlenebbek, de a többi vezető állásban is hasonló volt a zsidók arányszáma, ami természetesen az antiszemitizmust tette igen erőssé és általánossá.” Az 1919-es 133 napos „proletárdiktatúrá”-ról van szó. De nem akárki írta ám ezt, és nem is akármikor.
Kosáry Domokos, 1943-ban. Azon történészek egyike, akik jó úton indultak el, de rossz útra tértek. Mert ő ugyanis múlt századunk kilencvenes éveitől az SZDSZ holdudvarához csatlakozott. Ahhoz, s attól kezdve minden erejét szakmája ápolása helyett az SZDSZ holdudvarának erősítésére használta fel. Ennek jegyében például mindent megtett, hogy egykori professzora, Hóman Bálint rehabilitációját megakadályozza. S ráadásul milyen megokolással! Azzal, hogy „németbérenc” politikus volt. Hiába, ekkor már szem számítottak szakmai érvek.
Megkíméljük olvasóinkat aggkori leépülését fémjelző, főleg a 168 Órának adott interjúi, vagy Farkasházy Tivadar szárszói liberális piknikjein elhangzott aranyköpései felidézésétől. Nem kíméljük meg viszont mindazokat, akik vagy nem tudnak, vagy egyenesen nem akarnak tudni arról, hogy a Hóman Bálint és Szekfű Gyula szárnyai alatt felcseperedett Eötvös-kollégista még mennyire másként látta egykor a világot, benne hazánkat.
Ugyanis 1943-ban látott napvilágot Kosárynak egy négyszáztizenegy oldalas kötete Magyarország története címmel, mégpedig a Szinyei Merse Jenő akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából az Országos Közoktatási Tanács által kiadott Nemzetnevelők Könyvtára sorozatban. Az akkor kereken harminc esztendős ifjú titánt olvasva és közelmúltbeli szerepjátszását ismerve az ember hajlamos nem hinni a szemének.
Ebben a kiegyezés utáni évtizedeket elemezve ezt olvassuk:
„A régies, maradi liberalizmus szerint a jogegyenlőség megadása után a további fejlődésbe nem szabad beavatkozni, még akkor sem, ha az alsóbb osztályoknak e beavatkozás esetleg tényleges segítséget és védelmet jelent. E felfogás a kapitalizmus rohamos fejlődésének szabad utat engedett, de sorsukra hagyta a mezőgazdasági és ipari munkásokat, érdekükben állami beavatkozásra nem gondolt, kérdéseiket, életüket és szükségleteiket nem ismerte s átengedte őket a század végén kialakuló agrárszocialista és szociáldemokrata szervezkedésnek.”
De az ugyebár oly „kényes kérdésről” sem hallgatott ekkor:
„A zsidók felszabadítását a magyar reformmozgalom vezetői őszintén helyeselték, de ezzel párhuzamosan, Széchenyi és Deák is szükségesnek látta a keleti határ lezárását, ami egyébként a régebben bent lakó és asszimilálódó zsidóságnak is érdekében állott volna. Magyarország azonban, mondhatni, túlságosan liberális volt, hogy állami beavatkozással a határt lezárja s ezért az ország gazdasági fellendülése mindig új és új idegen tömegeket vonzott be kelet elmaradt viszonyai közül.”
Hihetetlen, de a Farkasházy-piknikek üdítően liberális doyenje ekkor még úgy tűnik, átlátott a szitán:
„A közvélemény nem látta, hogy az idegen bevándorlás nem vallási kérdés, hanem, ebben az új tömegben, a frissen érkező népfaj kárpát-medencei elhelyezkedésének mikéntjét veti fel.”
De lapozzunk csak tovább! Károlyi Mihályt sem kímélte ugyanis:
„Károlyiék el nem múló történelmi felelőssége az, hogy megfosztották az országot legutolsó védelmi eszközétől, mely legalábbis a magyar lakta területeket megmenthette volna.”
Volna, persze. Tudjuk, mást tett. Amint ezt, legalábbis akkor még, Kosáry is tudta. És azt is, amit utódai tettek:
„Az oroszországi hadifoglyokkal visszaérkezett, kiképzett bolsevista agitátorok, köztük két hírhedtté vált zsidó fiatalember: Kun (Kohn) Béla és Szamuelly Tibor, orosz pénzen nagyarányú földalatti szervezkedést kezdtek.”
Hanem a csattanó csak ezután következik:
„A 45 népbiztosból 32 zsidó volt, éppen a legkegyetlenebbek, de a többi vezető állásban is hasonló volt a zsidók arányszáma, ami természetesen az antiszemitizmust tette igen erőssé és általánossá.”
Akkor még tehát természetes nek tekintette ezt. Miként azt is, hogy a neki ideológia mellett egzisztenciát, kenyeret is adó Horthy-korszaknak lerója háláját, hiszen ekkor
„magyar írók, költők és tudósok igyekeztek az európai eszményekhez és az igazi magyar értékekhez visszatérni, szembenézni a múlt tévedéseivel, a jelen feladataival és a jövővel”.
Van antiszemitizmus? Igen, mert… A liberálissá lett Kosáry professzor természetesnek tartotta tehát az antiszemitizmus meglétét. De ezt legjobb volna elfeledni, ugye. Pláne a „mindentudás enciklopédiája”, a Wikipédia segítségével. Amin Kosáry művei felsorolásából e műve hiányzik. De az persze nem, hogy halála évében, 2007-ben Radnóti Miklós „antirasszista díjat” kapott. Bizonyára nem akadt horogra e műve díjkiosztói körében.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info