Megdöbbentő, hogy a liberális világban ki mindenkiből lehet „valaki” – mondjuk egyetemi tanár, „valláspszichológus”. Itt van például Popper Péter (1933-2010) esete.
A Mazsihisz honlapja tegnap, születésnapján reá emlékezett. Idézek a nekrológból:
„Nem volt guru, nagyképű bölcs vagy hódolatot követelő tanító. Hallatlan népszerűségét azzal szerezte, hogy nyilvánosan tépelődött a legsúlyosabb és leghétköznapibb kérdéseinken. Miért nem élhet az ember egymagában, miért van rászorulva idegenek figyelmére? Miért fontos ragaszkodni és elengedni is? Mit tehetünk egyáltalán önmagunkért és másokért?”
Nos, Popper könyveiről és beszédeiről sok minden mondható, csak az nem, hogy szakmailag komolyan veendők. Nincsen bennük ugyanis rendszer, hiányzanak belőlük az egzakt meghatározások. Ezek nélkül viszont se vallásról, se pszichológiáról vagy filozófiáról nem lehet hitelesen megnyilatkozni. Mindegyik éppúgy szigorúan tudomány, mint a matematika. Ám tovább idézek:
„Nem hitt a gyógyításban és a végén már a tudományban egyáltalán: csak a vigaszban hitt, az irgalomban és a szeretetben. Istenben, végső soron.”
Istenben? Popper szinkretista volt, de százszázalékosan. Emlékszem, Kepes András „Desszert” című műsorában tagadta, hogy bármelyik vallás vagy világnézet képes lenne az emberi létet megjavítani. „Ki-ki higgyen, amit akar” – akár a maga szkeptikusságában.
„Az emberek lelki gondozása valamikor a papi szolgálat része volt. A modern időkben azonban csökkent az egyház befolyása, és a feladat lassan átcsúszott az orvosok kezébe, ahol viszont túl ridegnek, tudományosnak és racionálisnak bizonyult. Ez a helyzet hívta életre a pszichológiának elnevezett furcsa tudományt, amely félig papi, félig orvosi gyökerekből táplálkozik: ebből is van egy kicsi benne, meg amabból is” – tanította.”
Nos, fatális tévedés, hogy az újkori világ, a „modern idők” sajátos terméke a pszichológia. Lehetséges, hogy Popper, aki évtizedeken át volt egyetemi tanár, nem hallott arról, hogy már az ókorban mennyire virágzott a pszichológia? Persze értem, hogyne érteném, hogy számára terra incognita, idegen föld volt az ókori lélektan:
„Az ókori görög filozófiában nagyobbrészt metafizikai tanokat találunk a lélek létezésére, természetére vonatkozólag, habár közben sikerült megfigyelések is akadnak az érzékelésre, emlékezetre és egyéb lelki jelenségekre. Az ion természetbölcselők, az eleaták, Pythagoras és tanítványai már érintettek lélektani kérdéseket. Herakleitos kísérelte meg először a lelki jelenségekre vonatkozó tanoknak összefüggő rendszerét adni.”
(Bognár Cecil: Pszichológia. 2. változatlan kiadás. Budapest, 1936. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda. 309. old.)
Nos, a leginkább a judaizmusból és a buddhizmusból egybegyúrt „Popper-vallás” vagy „pszichológia” irtózik a metafizikától, miként az újkori filozófia és pszichológia megannyi művelője, akiknél a metafizika-ellenesség szükségszerűen magával hozza a lelki problémák vagy csupán fizikai úton, vagy a hamis (emberek alkotta) panteista, ködösítő ál-vallások alapján való kezelését.
Popper persze nem csak Püthagoraszról, Hérakleitoszról nem hallott ezek szerint, hanem Démokritosz, Hippokratész, sőt Szókratész, Platón és Arisztotelész lélektani munkásságáról sem – hogy Tertullianust és Nüsszai Szent Gergelyt, Szent Ágostont már ne is említsük. Vagy ha mégis, meghaladottnak tekintette őket. Tipikus liberális reakció: ami az „újkori időszámítás”, 1789 előtt volt, csak akkor érdekes, ha előképe az utána született új világnak.
Ontológiai axióma, lételméleti alapvetés, hogy képtelenség mindent és mindenkit elfogadni, így az egymásnak szögesen ellentmondó világvallásokból egy közös „vallást” egybegyúrni – márpedig Poppernek ez volt saját bevallása szerint is az élete álma. Nem, nem lehet történetesen egyszerre elfogadni igaznak a buddhizmust és a kereszténységet. Ámde ez Poppert és rajongóit nem zavarta és most sem zavarja, akik egyenesen „mester”-ként ünneplik – noha egy nem liberális világban nemhogy egyetemi tanár nem lehetne, de mindennemű, nézeteit propagáló nyilvános szerepléstől el kellene tiltani. Illetve kellett volna.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info