Többek között ezekkel a szavakkal köszöntötte híveit és hazánk népét Mindszenty József 1945-ben. Különös aktualitást ad akkori szavainak jelen helyzetünk, amikor látjuk, hogy az iszlám világ miként terjeszkedik. Égető szükség lenne arra, hogy minél több főpap tudja ezt elmondani.
No de most egy pillanatra gondoljunk csak az akkori időkre! Mindszentyt már a „koalíciós korszak”-ban, vagyis 1945 és 1948 között is közellenségnek tekintették a kommunisták és csatlósaik, a szociáldemokraták. Minden alkalmat megragadtak, hogy személyében és működésében ellehetetlenítsék, gyalázzák. Ő azonban nem állt bosszút. Álljon itt egy tudósítás 1945. október 7-i hercegprímási beiktatása során mondott beszédéről.
„A Magyar Sion ormán október 7-én, beiktatása alkalmával Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek ajkáról elhangzott egy szózat, amelyben megrázó erővel megszólalt a nemzet és a magyar katolicizmus lelkiismerete.
Az ország első egyházfejedelme beszéde elején lélekben elszállt a hét halom városába XII: Pius pápához, akinek most, az ország- és lélekromokon bűnbánattal és bizalommal fordul a megsebzett emberiség és a nemzet. Azután leszállt Jusztinián érsek koporsójához, aki míg élt, utat mutatott a nemzetnek, védte a szentséget és az ember méltóságát; szava azonban pusztában hangzott el s az összeomló világ fölé áldozatként odaomlott ő maga is. Majd idézte elődei szellemét, akik a veszprémi püspöki székből emelkedtek a prímási méltóságba, akiknek a sorában mint kilencedik főpásztor jött ő Esztergomba: – a magyar királynék városából a magyar királyok városába. József érsek – tette fel ezután a kérdést – mi végre jöttél?
Akarok lenni – válaszolta – a magyar katolicizmus és a magyar nemzet lelkiismerete. Atyátok akarok lenni, atyja még a megtévedt juhoknak is. – Reményét fejezte ki, hogy mint az ország első zászlósura is nemsokára beállhat a közéleti küzdelmek dandárjába. Fájdalommal említette fel, hogy a jelen közéleti örvényben a jogfolytonosságnak szálai és finom erezetei mintha elszakadtak volna és nem egy alkotmányos tényező nincsen a helyén. Hangsúlyozta, hogy a balszerencse gyengületével e közéleti örvény felett be fogja tölteni ponti-fex, hídverő szerepét s mint az ország első zászlósura részt vesz a jogfolytonosság helyreállításában és továbbvitelében.
A továbbiakban minden magyar mélységes fájdalmával szólott a riadó vak mélységéről, amelybe politikai, gazdasági és erkölcsi síkon sodródott a nemzet. Valamikor magyar tenger vizében hunyt el észak, kelet és dél hullócsillaga; a magyar kültenger ma a Kárpátok kelyhében összegyűlt vér és könnyek beltengerévé változott. S hozzá még úgy látszik, mintha egyesek ujjonganának azon, hogy Mária országának kehely-pereme töredezik. Valóban, a mi könyvünk ma az Apokalipszis, a mi prófétánk Jeremiás, a mi énekünk a siralmak éneke s ellenségeink hárfánk elpattant húrjain kívánnak tőlünk éneket. Majd felpanaszolta a mérhetetlen gazdasági romlást, mely a háború folytán az országra zúdult. De ennél is nagyobb baj – hangsúlyozta – a magyar élet, a magyar vér ijesztő méretű romlása s az erkölcs síkján a természeti és isteni törvény partszakadása.
Ezt a szörnyű gátszakadást, amely az egész nemzetet pusztulással fenyegeti, csak a lelkipásztorok munkája nyomán elmélyülő hitélet tudja megállítani. Csak úgy tudunk ismét felemelkedni elesettségünkből, ha a Nagyasszony népe az imádság nemzetévé válik.
Hogy a lelkek és ország újjáépítésének munkája eredményes legyen, a hercegprímás maga kíván áldozatos példával elöl járni. Vitam et sanguinem! – életemet és véremet ajánlom fel egyházamért és hazámért, fejezte be megrázó fináléval az egyházfejedelem, mely életem égboltjának két ragyogó csillaga és boldog leszek, ha a halálos ágyamon elmondhatom, hogy magam is, nemzetem is ezzel a két erénnyel élt és megújította a magyar föld színét!
Ez a néhány gondolat csak tökéletlen töredéke annak a ragyogó beszédnek, mely valósággal lenyűgözte az esztergomi bazilikában összegyűlt ünneplő országot. De nem is azért szedetett csokorba, hogy érzékeltesse az ország legfőbb tanítójának tündöklő szónoki képességeit. Csupán üzenet akar lenni e néhány sor, az öröm üzenete paptestvéreinknek s rajtuk keresztül híveinknek: Félre a kishitűséggel! Félre a csüggedéssel! A magyar katolikus egyház legfőbb őrhelyén acélember áll. Sorakozzunk fel mögéje egy szívvel, egy lélekkel, félelem nélkül s akkor romjaiból újjáépül, virágba borul, valósággá lesz még: Sacra Hungaria.”
(Evangélium. Katolikus hitszónoklati és lelkipásztori folyóirat. Szerk.: Dr. Orbán László. 1945. október 15. 274-275. old.)
És akkor most mindehhez csupán néhány sort teszünk hozzá kontrasztként.
„Mindszenty mindmáig nem tanult meg magyarul. A földreform ellen acsarkodott, nyilas gyilkosokat mentegetett, egy felszabadult és törekvő nép hősies küzdelméhez csak ajakbiggyesztéssel és gánccsal tudott szolgálni. Talán sohase került magyar főpap ilyen messze népétől, korától, kötelességétől, mint éppen Mindszenty.”
Mindezt egy bizonyos Faludy György körmölte a Népszava 1949. január 4-i számának 4. oldalán.
Miért idéztem Faludyt? Tessék utánanézni, miként nyilatkozik migránsügyben, vagy bármilyen közéleti kérdésben bizonyos Beer Miklós váci megyéspüspök. Mintha Faludyt hallanánk, csak 2016-ban. Egy biztos. Ilyenkor érezzük, mennyire hiányzik Mindszenty, aki viszont valóban a nemzet lelkiismerete volt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
