Volt egy pápa, Szent X. Piusz, aki a szó legszorosabb értelmében próféta volt. Sokak helyett és előre látta a történéseket. Lassan száztíz éve, hogy szólott. De vajon hányan hallgattak reá?
„X. Pius a vallási élet ápolása mellett legfőbb feladatának látta megvédeni a hit tisztaságát a külső támadások ellen. A modernizmus ellen való megnyilatkozása főpapságának leghevesebb harcait adja. Egy 1907. április 17-én történt allokuciójában mindenki figyelmét felhívja a „modernizmus” elleni harcra. A modernizmus nemcsak egy herezis, hanem minden herezisnek foglalata és egyben mérge. A párisi katolikus egyetem püspöki protektorait május 6-án a skolasztikához való csatlakozásra utasította. A „Lamentabili” dekretum az új Syllabus-sal 65 vallási tévedés elítélését tartalmazza.”
(A tizenkét Pius. Írták: Balanyi György, Kühár Flóris, Ijjas Antal, Juhász Vilmos, Parragi György. Budapest, 1942. Árkádia-Athenaeum. 339-340. old.)
Az idézett szövegben a kulcsszó a modernizmus. Félreértés ne essék. Ezen fogalom nem az újkor technikai vívmányaink elutasítását jelenti. Egészen mást. No de mit is?
Íme a modernizmus 65 tétele:
1.
Az egyházi törvény, melynek értelmében a Szentírással foglalkozó műveket előzetes cenzúra alá kell bocsátani, nem terjed ki az Ó- és Újszövetségi szentkönyvek kritikájával, vagy tudományos értelmezésével foglalkozó írókra.
2.
A szentkönyveknek az egyháztól adott magyarázatát nem kell ugyan megvetni, mindazáltal azt az exegeták tökéletesebb megítélésének s kiigazításának kell alárendelni.
3.
A szabad és fejlettebb exegezis ellen hozott egyházi ítéletekből és cenzúrákból nyilvánvaló, hogy az egyház hivatalos tana ellenkezik a történelemmel és hogy a katholikus dogmák össze nem egyeztethetők a keresztény vallás jobban fölismert eredetével.
4.
Az egyházi tanítóhivatal még dogmatikus meghatározásai által sincs hivatva a Szentírás hiteles értelmét megállapítani.
5.
Mivel a hitletétemény csak kinyilatkoztatott igazságokat tartalmaz, az egyház illetékességéhez semmi tekintetben sem tartozik ítélkezni a profán tudomány állításairól.
6.
Az igazságok megállapításánál akképen működik közre a tanuló és a tanítóegyház, hogy a tanítóegyháznak nincs más föladata, mint csupán jóváhagyni a tanulóegyházban közkeletűvé vált vélekedéseket.
7.
Valamely téves tan elitélése esetében az egyház nem követelhet híveitől belső meggyőződést, mellyel ítéletéhez ragaszkodni tartozzanak.
8.
Minden vétektől mentek, a kik az Index-kongregáció vagy más római kongregációk által hozott ítéleteket egyszerűen semmibe sem veszik.
9.
Fölötte nagy együgyűségről vagy tudatlanságról tesznek bizonyságot, a kik azt hiszik, hogy Isten valóban szerzője a Szentírásnak.
10.
Az ó-szövetségi szent könyvek inspirációja (sugalmazott volta) abban állott, hogy a zsidó írók a vallási tanokat bizonyos különleges, a pogány népek előtt kevésbé vagy épen nem ismert fölfogásban hagyományozták át.
11.
Az isteni sugalmazás nem oly értelemben terjesztendő ki az egész Szentírásra, mintha annak folytán egészében és minden egyes részében tévedéstől mentesnek volna tekinthető.
12.
Az exegeta, ha hasznosan akar foglalkozni a biblikus tudományokkal, mindenekelőtt tegyen le a Szentírás természetfölötti eredetére vonatkozó mindenféle előítéletről s ne máskép értelmezze, mint a hogyan bármely más emberi eredetű okmányt értelmezni szokás.
13.
Az evangéliumi parabolákat (példabeszédeket) maguk az evangélisták s a második és harmadik nemzedékhez tartozó keresztények mesterségesen állították össze s ilyképen igyekeztek okát adni annak, miért volt oly kevés eredménye Jézus tanításának a zsidók között.
14.
Az evangélisták több elbeszélésükben nem annyira a megtörtént tényeket adták elő, mint inkább olyan költött dolgokat halmoztak össze, a melveket olvasóik számára hasznosabbaknak gondoltak.
15.
Az evangéliumok a kánon végleges megállapításáig folytonos adalékokkal és javításokkal bővültek, úgy hogy bennök Krisztus eredeti tanának csak igen csekély és bizonytalan nyoma maradt fenn.
16.
János előadása nem tulajdonképen vett történet, hanem az evangélium fölött való misztikus szemlélődés; az evangéliumában olvasható beszédek pedig minden történeti alap nélkül szűkölködő theologikus elmélkedések az üdvözülés titkáról.
17.
A negyedik evangélium túlozva adja elő a csodákat, nemcsak abból a célból, hogy még rendkívüliebbeknek tűnjenek föl, hanem azért is, hogy a megtestesült Igének művét és dicsőségét még jobban emeljék ki.
18.
János ugyan Krisztus élete közvetetlen tanújának a szerepében tetszeleg magának, valójában pedig nem más, mint a keresztény életnek, illetőleg az egyházban megnyilatkozott krisztusi életnek kiváló tanúja az első század végéről.
19.
A máshitű exegeták hívebben fogták föl és fejezték ki a Szentírás valódi értelmét, mint a katholikusok.
20.
A kinyilatkoztatás nem lehetett más, mint az Istenhez való viszonyáról szerzett tudata az embernek.
21.
A katholikus hit tárgyát képező kinyilatkoztatás nem fejeződött be az apostolokkal.
22.
Az egyház által kinyilatkoztatottak gyanánt eléadott dogmák nem valami az égből lehullott igazságok, hanem egy bizonyos fajtája a vallási tények értelmezésének, melyre az emberi ész fáradságos munkával jutott.
23.
Lehetséges és valóban létezik is ellenmondás a Szentírásban elbeszélt tények és az egyháznak rajtuk alapuló dogmái között, úgy hogy a kritikus mint hamisakat elvetheti a tényeket, melyeket az egyház teljesen bizonyosoknak hisz.
24.
Nem ítélhető el az exegéta, ha oly előzményes tételeket állit föl, melyekből a dogmáknak, történeti szempontból nézve, hamis vagy kétes volta következik, csak egyenesen ne tagadja a dogmákat.
25.
A hit végső elemzésben a valószínűségek kisebb-nagyobb halmazára támaszkodik.
26.
A hit dogmáihoz csupán gyakorlati jelentményük szerint kell ragaszkodni, a mennyiben t. i. a cselekvés parancsoló szabályainak tekintjük, nem pedig mint a hivést szabályozó elvekhez.
27.
Jézus Krisztus istensége nem bizonyítható be az evangéliumokból, ezt a dogmát a keresztény gondolkozás a messiási eszméből vezette le.
28.
Jézus, eljárván föladatában, nem azzal a célzattal beszélt, hogy magát Messiásnak tüntesse föl s csodáinak sem ennek a bizonyítása volt a célja.
29.
Meg lehet engedni azt a fölfogást, hogy a történeti Krisztus sokkal alantabb fokon állt a hitünk tárgyát képező Krisztusnál.
30.
Az összes evangéliumi szövegekben az «Isten Fia» elnevezés csupán a «Messiás» névvel egyértékű s távolról sem jelenti, hogy Krisztus valóságos és természetes Fia Istennek.
31.
Pál, János, továbbá a niceai, efezusi és kalcedoni zsinatok tana Krisztusról nem az, melyet Jézus tanított, hanem egyszerűen a keresztény gondolkozás által Jézusról kifejlesztett tan.
32.
Az evangéliumi szövegek természetes értelme nem egyeztethető meg azzal, a mit theologusaink Jézus Krisztus öntudatáról és csalatkozhatatlan tudásáról tanítanak.
33.
Mindenki előtt, a ki »em indul előítéletek után, nyilvánvaló, hogy vagy Jézus beszélt tévesen a közelálló messiási eljövetelről, vagy a szinoptikusoknál olvasható tanának nagyobb része nem hiteles.
34.
A kritikus nem tulajdoníthat Krisztusnak határtalan tudást, hacsak abból a történetileg meg nem álló s az erkölcsi érzésnek is ellenmondó föltevésből nem indul ki, hogy Krisztusnak, mint embernek, isteni tudása volt s még sem akarta oly sok kérdésről fölvilágosítani apostolait és az utókort.
35.
Krisztus nem volt mindig tudatában messiási méltóságának.
36.
Krisztus föltámadása nem a tulajdonképeni történeti rendhez tartozó tények közül való, hanem egy a természetfölötti rendhez tartozó és be nem bizonyított, s be nem bizonyítható tény, melyet a keresztény gondolkozás idővel más tényekből levont.
37.
A Krisztus föltámadásába vetett hit kezdetben nem annyira a föltámadás tenyéré, mint inkább Krisztusnak az Istennél való halhatatlan életére vonatkozott.
38.
A Krisztus engesztelő haláláról szóló tan nem evangéliumi, hanem kizárólag szent Pál tana.
39.
A szentségek eredetéről táplált vélemények, melyeket a trienti zsinat atyái vallottak s melyeknek kétségkívül nagy befolyásuk volt hozott dogmatikai kánonjaikra, nagyban különböznek azoktól, melyeket ma a keresztény elődök kutatói vallanak.
40.
Abból származtak a szentségek, hogy az apostolok s utódaik, a körülmények s viszonyok javasló s indító befolyása alatt, Krisztusnak egynémely eszméjét és szándékát ilyen irányban értelmezték.
41.
A szentségeknek tulajdonképen való céljuk az, hogy a Teremtőnek mindenkor jótékony jelenlétét visszaidézzék az ember emlékezetébe.
42.
A keresztény hitközség léptette életbe a keresztségét, mint szükségest, a mennyiben mellőzhetetlen szertartásnak vette át s hozzákötötte a keresztény hitvallással járó kötelességeket.
43.
A kisdedek keresztelésének szokása egyszerű egyházfegyelmi fejlődés volt s egyike lett azon okoknak, a miért kettéválasztották a szentséget: keresztségre és bűnbánatra.
44.
Semmivel sem lehet igazolni, hogy az apostolok kiszolgáltatták volna a bérmálás szentségét, a mint a két szentségnek, a keresztségnek t. i. és a bérmálásnak, tulajdonképeni megkülönböztetése alig is hozható kapcsolatba az első kereszténység történetével.
45.
Nem kell az egészet történeti értelemben venni, a mit Pál (I. Kor. 11,23-25)1 az oltáriszentség alapításáról mond.
46.
Az ősegyházban ismeretlen volt a keresztény bűnös az egyházi tekintély közvetítésével történő kiengesztelésének fogalma, ellenkezőleg az egyház csak nagyon lassan szokott hozzá az efféle felfogáshoz. Sőt azután is, hogy a bűnbánat, mint egyházi intézkedés, közhasználatba ment át, nem nevezték szentségnek, mivelhogy megszégyenítő szentségnek tartották.
47.
Az Úr szavai: Vegyétek a Szentlelket; a kiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik és a kinek megtartjátok, meg vannak tartva (Ján. 20, 22-3), a világért se vonatkoznak a poenitentiatartás szentségére, bármit is tetszett erről állítani a trienti atyáknak.
48.
Jakab apostolnak levelében (V. 14, és 15.) nem volt szándéka Krisztusnak valamelyes szentségét köztudomásra hozni, hanem tisztára valami jámbor szokást akart ajánlani és föltéve, hogy az ajánlott szokást a malaszt valamiféle eszközének nézte, semmiesetre sem vette abban a szoros értelemben, a hogy ezt később a szentségek fogalmát és számát megállapító theologusok fölfogták.
49.
A mint a keresztény úrvacsora idővel liturgikus jelleget öltött, addigi vezetői papi jelleget nyertek.
50.
Az apostolok az idősebbeket, a kik rendszerint a keresztények gyülekezeteiben felügyelői tisztet viseltek, presbitereknek vagy püspököknek rendelték, hogy a növekedő hitközségekben a szükséges rendről gondoskodjanak, nem pedig hogy bennök az apostolok misszióját és teljhatalmát megörökítsék.
51.
A házasság az egyházban csak később válhatott újszövetségi szentséggé; arra ugyanis, hogy szentségnek tekintessék, szükség volt előbb a malasztról és szentségekről szóló theologikus tan teljes kifejtésére.
52.
Krisztusnak távolról sem volt szándékában valami egyházat, mint a földön évszázadok hosszú során fenmaradandó társaságot alapítani, sőt ellenkezőleg, az ő felfogása szerint a mennyek országa a világ végével együtt már-már elközelgő vala.
53.
Az egyház alkotmánya nem változhatatlan, ellenkezőleg a keresztény társadalom is örökös fejlődésnek van alávetve, mint a polgári társadalom.
54.
A dogmák, szentségek és a hierarchia mind fogalmukra, mind pedig történeti megjelenésükre nézve tisztán a keresztény értelem magyarázatai és fejlesztményei, a mennyiben az evangéliumban rejlő csekély magvat külső járulékokkal megnövesztették és tökéletesítették.
55.
Simon Péter soha nem is gyanította, hogy Krisztus felsöbbséggel ruházta föl egyházában.
56.
A római egyház nem az isteni Gondviselés rendelkezéséből, hanem tisztán politikai okok összejátszása folytán lett valamennyi egyház fejévé.
57.
Az egyház a természeti és a theologiai tudományok haladásával szemben ellenségesen viselkedik.
58.
Az igazság nem változhatatlanabb, mint maga az ember, miután vele, benne és általa fejlődik.
59.
Krisztus nem hirdetett minden időre és minden emberre alkalmazható meghatározott tanösszeget; hanem csak bizonyos, a különböző időkhöz és helyekhez alkalmazkodó vagy alkalmazkodni hivatott vallási mozgalmat kezdeményezett.
60.
A keresztény tan kezdetben azonos volt a zsidó tannal, folytatólagos fejlődésében azonban előbb Pálé, azután Jánosé lett, végre hellén irányzatú és egyetemes.
61.
Bízvást el lehet mondani, hogy a Genezis elejétől az Apokalypsis végéig a Szentírás egyetlen fejezete sem tartalmaz teljesen azonos tant azzal, a mit az egyház ennek megfelelően tanít s ennélfogva a Szent- írás egyetlen fejezetének sincs azonos értelme a kritikus előtt és a theologus előtt.
62.
Az első idők keresztényei nem úgy értették az apostoli hitvallás főbb ágazatait, mint a hogy a mai keresztények értelmezik.
63.
Az egyház nem képes hathatósan megvédelmezni az evangéliumi ethikát, mivel megátalkodottan ragaszkodik a mai haladással össze nem egyeztethető változhatatlan tanokhoz.
64.
A tudományok haladása kívánja, hogy módosítsuk a keresztény tannak az Istenre, teremtésre, kinyilatkoztatásra, a megtestesült Ige személyére, a megváltásra vonatkozó felfogását.
65.
A mai katholicizmus nem egyeztethető össze a valódi tudománnyal (melyikkel?), ha csak át nem alakítjuk valami dogmátlan kereszténységgé, vagyis valami tág és szabadelvű protestantizmussá.
(Dudek János dr.: A modernizmus és a katholicizmus. Budapest, 1908. Stephaneum Nyomda R. T.19-208. old.)
Hatvanöt tétel, hatvanöt tévtan. Mindegyike egyről szól azonban. Arról, hogy tekintsük a kereszténységet közönséges babonák, primitív mondák, gyermekded legendák s avítt eposzok halmazának és a katolikus Anyaszentegyházat pedig azok hordozójának.
Ijjas Antal egyháztörténész így értékelte e tételeket:
„A Syllabus első nyolc tétele összefoglal egy csomó támadást az egyházi tanítói hivatal és tanainak kötelező ereje ellen. Bevezetik a hamis tételek sorát a modern bibliai exegezisnek azon állításai, amelyek a Szentírás isteni eredetét tagadják, majd ennek következményei, vagyis a kinyilatkoztatásszerűség kétségbevonása, továbbá a legfontosabb dogmák tagadása, mint Krisztus istenségének, természetfölötti tudásának, megváltói tudatának szenvedése és halála megváltó jellegének s testi feltámadásának tagadása; majd sorra következnek a szentségek isteni eredetének és hatásának tagadói, azután azok, akik kétségbe vonják az Egyháznak és a pápaságnak Krisztus által történt alapítását s küzdenek az Egyház irányítása és tevékenysége ellen. Az utolsó két pont végül azokkal a követelésekkel foglalkozik, hogy az Egyház reformálja meg az Istenről való keresztény tan: a teremtés, a kinyilatkoztatás, a testté lett Ige és a megváltás fogalmait s hogy a katolicizmus dogmátlan kereszténységben egyesüljön az igazi tudománnyal. Ezek a tételek legnagyobbrészt Loisy és más francia szerzők 1903-ban indexre tett írásaiból valók.
A Pascendi-enciklika nagyobbrészt kommentár a Syllabushoz, de túl is megy rajta, amennyiben tudományosan analizálja a modernizmust és törvényhozóilag le akarja győzni. Az enciklika két részből áll. Egy elméleti részből, amely a modernisztikus rendszert vázolja és kritizálja és az ellenrendszabályokból.
A modernizmus, miként az agnoszticizmus is, kizárja a hitet a megismerés eszközei közül. Azt tartja, hogy az emberi értelem a természetfölöttiből semmit se ismerhet meg és a vallás nem egyéb, mint az ember érzelmi szükséglete. És az értelem ezeknek az érzelmi szükségleteknek megfelelően hozta létre az Egyház tanítóhivatalától megerősített dogmákat. A modernizmus szerint a hit, dogma, szentségek, istentisztelet és Egyház a valóságtól és igazságtól eltérően csak az érzelem szüleményei. Így például különbséget tesz a történelem Krisztusa és a hit Krisztusa között. Tagadja Krisztus feltámadását, minthogy ez nem egyeztethető össze a tudományossággal, Krisztus csak az emberek hitében támadt fel és az emberek hitében él tovább. Az enciklika sorra veszi a hit, a modernisztikus teológia, történelmi felfogás, kritika és apologetika állításait és kritika alá veszi.
Az enciklika második fele éles rendszabályokat tartalmaz: gyanús tanárok elmozdítása az egyházi intézmények katedráiról, a pappá szenteléstől gyanús egyének visszautasítása és a tilalom, hogy az egyházi főiskolák és egyetemek növendékei, teológiai és filozófiai előadásokat hallgassanak világi egyetemeken, továbbá az egyházi cenzúra kiépítése s minden egyházmegyében consilium vigilantiae felállítása, amelynek az a feladata, hogy a modernizmus nyomait kutassa az egyes könyveknek még az újranyomtatásában is, a papi kongresszusok korlátozása és végül a püspököknek periodikus és esküvel megerősített beszámolói az apostoli székhez.
Olaszországban az Egyház energikusan eljárt a modernizmus ellen. Sajtóorgánumuk, a Rinovamento elnémult s Mannucci római teológiai tanár 1909-ben már azt mondta, hogy teológiai modernizmusról már nem lehet beszélni. A mozgalom vezetői, Murrie és Minchi kiléptek az Egyházból s egy csomó pap és szerzetes is követte őket. A Civitta Cattolica egy híradásában azonban a modernizmusnak egy újabb áramáról beszél és a Corriere della Sera egy titkos modernista szervezetről ír, amely néhány szemináriumban kézi nyomású könyveket állít elő. A pápa „Sacrorum Antistitum” kezdetű motupropriojában (1910. szeptember 1.) radikális rendszabályokat hozott ez ellen a titkos propaganda ellen. Szó szerint megismételte a Pascendi-enciklika fegyelmi előírásait, a szemináriumi növendékeknek és papjelölteknek pedig néhány új utasítást mellékelt.
A pápának a modernizmus ellen való küzdelmében nagyobb feltűnést az Editae saepe kezdetű Borromaeus-enciklika (1910. május 26.) keltette, mely részben a modernistákról, mint hamis reformátorokról beszélt. A protestánsok e miatt a rész miatt megsértődtek, gyorsan lefordították mindenütt s parlamenti interpellációkra, protestáns egyházi hatóságok nyilatkozataira, sőt diplomáciai akcióra is sor került. A pápa, hogy a vallási békét szorgalmazó német kormánnyal a békát megőrizze, utasította a német püspököket, hogy hivatalosan ne publikálják az enciklikát. Az enciklikát Borromei Szent Károly emlékezetének szentelte, aki fáradhatatlan előharcosa és híve volt az igazi reformoknak, amelyek Krisztus országát megújíthatják. A pápa különbséget tesz benne igazi és hamis reformátorok között és különösen a hit tisztaságának megőrzésére figyelmeztet és kiemeli a keresztény oktatás és az úgynevezett semleges laikus iskola közti különbség fontosságát, az Egyház tanítói hatalmának érvényességét és megemlíti a Katolikus Akciót, amely a keresztény irgalmasság minden cselekedetét felöleli.”
(A tizenkét Pius, 339-342. old.)
E hatvanöt tétel ráadásul ott van a liberális „katolikusok” fogalmazásaiban jó ideje. Ennek az egyenes következménye a hittagadás milliók részéről. Nagyon kevés az olyan hívő, aki e hatvanöt tételét csípőből visszautasítaná – igaz, a papság sem igen jeleskedik e téren. Végső soron pedig éppen ezek miatt megy tönkre világunk
Lehet jelenkorunk végzetes válságára közgazdasági recepteket írni, szociális segélyprogramokat javasolni, azonban a gyökeres orvosság valahogy mégsem ezekben rejlik. Olyan életet kell a népeknek, nemzeteknek teremteniük, amely az Evangélium és az Egyház szociális tanításai alapján állnak. Ezután minden meg fog oldódni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info