Ha van „örök kérdés” a világpolitikában jó ideje, akkor ez bizonyára közéjük tartozik, sőt bizonyos körök szerint csak ez a kérdés létezik. Amire világnézeti iránytűi szerint felel mindenki, aki akar. Nincs ez nálunk sem másként. Illetve régente sem volt.
Anélkül, hogy ezúttal a kérdést magunk óhajtanánk megválaszolni, vagy csupán erre kísérletet tenni, régi – jó vagy rossz – szokásunk szerint ilyenkor sem teszünk mást, mint megidézzük múltunkat, belőle olyanokat, akik, előttünk járva, élettapasztalataikkal próbáltak ilyenkor válaszolni. Így esett választásunk most egy filozófusra, Bodnár Zsigmond (1839-1907) budapesti egyetemi tanárra, aki 1902-ben feleletet adott a maga részéről a címbeli kérdésre, ami szélesebb közegekbe is eljutott, így a Kereszty Viktor és Prohászka Ottokár teológiai tanárok által szerkesztett, Esztergomban megjelent Magyar Sion című egyházirodalmi havi folyóirat akkori évfolyamában is idézte az alábbi bevezetővel:
„Van-e Magyarországon antiszemitizmus? Ez a kérdés újabban megint nagyon kísért. Nagyon sokat feszegetik. És úgy látszik, nem ok nélkül. A felelet a kérdésre jobbára az, hogy bizony van, és pedig azért van, mert szemitizmus is van. Bársony István a Magyar Hírlap”-ban, mások másutt azzal okolják meg a lappangó antiszemitizmust, hogy a zsidók túlságosan – érzékenyek. Mások más állítmányokkal kapcsolják össze az alanyt.”
Ezután idézi az orgánum magát Bodnárt, aki az „Eszme” című új folyóiratában a feltett kérdésre ekként válaszolt:
„Ami magát az antiszemitizmust illeti, az erkölcsi törvény minden ismerője tudja, hogy ma mindenkit meglep ez a kelletlen érzés, aki nem zsidó. Lehetünk mérsékeltebbek és óvatosabbak, de mindenkinek többé-kevésbé bizonyos ellenszenvet kell éreznie zsidó embertársaink iránt, vagyis antiszemitának kell lennie, mert nem az egyének, nem az alkotó részek, hanem az egész, az egység szempontjából látjuk a hazát, a megyét, a községet. Az óvatosabbak és a félénkebbek, a simábbak és gyöngédebbek különbséget tehetnek a művelt zsidók és Ruténia kazárjai között; de ha mélyebben magukba szállanak, érzik, hogy e megkülönböztetéssel csak gyöngeségöket árulták el. Az ökörmezei kazár és a budapesti zsidó bankár között csupán műveltségök és anyagi helyzetök különbsége forog fenn. Sőt csalódással, tévedéssel vagy gyöngeséggel lehetne vádolni azokat, akik nem tartják magukat antiszemitáknak. Vizsgálják meg jobban bensejöket, és látni fogják, hogy ők is e kelletlen érzésben sínylődnek, hisz lehetetlen másképpen, mint idealistice érezniök, mivel senki sem ura érzésének, gondolkodásának. A hetvenes, nyolcvanas, sőt talán a kilencvenes években is voltak filoszemiták; de ma már annyira előhaladt az idealizmus, hogy egy-két bomlott embert kivéve, mindenki antiszemita, csupán fokozati különbség lehet közöttünk. Az erkölcsi törvény ismeretével pedig annyira haladtunk, annyira belátunk a szívekbe és vesékbe, hogy lehetetlen valamely érzést és felfogást színlelnünk, hazudnunk s sok esetben szemünkbe vághatják, hogy nem mondunk igazat, ha tagadjuk antiszemita voltunkat.”
Az idézet végéhez a folyóirat csupán ennyit biggyesztett:
„A kérdést »kényes«-nek mondják, s az mindenesetre fejlődni fog. Hogy merre, nem utolsó sorban függ maguktól a zsidóktól.”
Amint már annyiszor, ezúttal is olvasóinkra bízzuk a fentebb idézettek megítélését, bízva abban, hogy abban csak mindenki egyetért, hogy vannak kérdések, melyeket nem lehet szőnyeg alá söpörni. Pláne ma, 1956. november 4-ére emlékezve, arra, kik voltak társadalmunkon belül valódi kirobbantói akkori felkelésünknek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
