Azok az ötvenes évek! Hányszor hallottam magam is, ha elégedetlen voltam sorsommal: „Éltél volna akkor, édes jó fiam!” Nem szóltam vissza, és jobb is. Kérdés persze, azóta jobb lett-e?

Elég volt akkor egy gúnyos félrenézés, egy szokatlanul őszinte pillantás. Erről szól a régi pesti gyilkos vicc. Két politikai elítélt beszélget a börtön mélyén. „Te politikai vagy köztörvényes vagy? „Politikai.” „Mit tettél?” „Járt a szám. Tudod, vízvezeték szerelő vagyok, és behívtak a pártbizottságra, hogy javítsam meg a csapot. Én alaposan átvizsgáltam mindent, és akkor azt mondtam, hogy az egész rendszert ki kellene cserélni.”

Csak ne nevessünk ezen, ma is kísért ugyanis ugyanez. De maradjunk azoknál az ötvenes éveknél! Bacsó Péter filmje, „A tanú” jut ilyenkor eszembe. Igaz, hol voltam én még akkor. És mégis. Akárhányszor nézem meg, mintha a mát látnám benne.

Az éhen maradásért maga és családja számára feketevágást elrendelő Pelikán József gátőrt koncepciós perben halálra ítélik, majd Sztálin halálára való tekintettel „rehabilitálják”. Utolsónak hitt éjszakáján belép hozzá a börtönőr. Ilyen „dialógus” alakul ki közöttük:

„–Van egy kis hézag, Pelikán. Tudniillik nyulat nem tudtam csináltatni vadászati tilalom lévén. De van marhahús vadasan, zsemlyegombóccal. Megfelel?
– Tessék csak letenni.
– Csopaki rizling?
– Sajnos kifogyott a raktárból. Szentgyörgy-hegyi. Maligánfoka azonos.
– Megkínálhatom?
– Nem akarom elinni magától, hát mégis magát…
– Ez igaz. Holnap reggel. De azért csak fogyassza, tessék!
– Isten-Isten!
– Család?
– Nyolc.
– Hát nem könnyű.
– Hát ez igaz.
– Hát bizony nem könnyű.
– Bizony nem.
– Ízlik a gombóc?
– Jó.
– Mindig ezt ajánlom a halálraítélteknek. És mindig meg is köszönik. Egyformán ízlik ez politikai pártállástól függetlenül. Persze van, aki nem bír enni. Akkor megeszem én. Ne vesszen kárba az a finom gombóc.
– Akar papot?
– Ha nem muszáj, akkor nem kell.
– Ja persze, maga… Az ember teljesen össze van zavarodva.
– Hát ez nagyon jó volt. Bárcsak még egy életem lenne.
– Hát az igaz…”

Mielőtt végre elbúcsúzna Pelikántól a börtönőr, egy kis elvtársi csevejre invitálja:

„– Nekem mennem kell sajnos. Olyan jól elbeszélgettünk. Holnap szeminárium van, és még nem tanultam egy mukkot sem.
– Maga tudna nekem segíteni!
– Én?
– No segítsen már, ha csak nem akar aludni.
– Nem az alvásról van szó. De én nem vagyok elég képzett.
– Ez csak alapfokú szeminárium. Magának ez gyerekjáték. De nekem létkérdés. Két felnőtt leánygyermekem van.
– Rum. Igyék!
– Igyon csak nyugodtan.
– Azt mondja meg nekem, mi az a duma bojkottja?
– Ha megöl, se tudom.
– Hát gondolkozzék, Pelikán!
– A duma bojkottja… Szerintem az, hogy mindenki fogja be a pofáját.
– Na látja, hát tudja ezt maga.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a proletárdiktatúra?
– Azt tudom. Amikor a prolik diktálnak. Ezt sem érti?
– Na és a három funkciója?
– Én egyet tudok. Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell!
– És a másik kettő?
– Nem elég?
– Nem.
– Innék még egy kicsit, hátha eszembe jut.
– Na, igyék!”

Épületes szemináriumi párbeszéd. Akárcsak a börtönudvaron lezajló diskurzus:

„– Nem értem az egészet. Ilyen még nem fordult elő. Tudniillik ha az ítélet-végrehajtó teszem azt rosszul lesz, vagy családi ügye van, esküvő, temetés, van egy helyettese Na már most, ha azzal is történik valami, annak is van egy helyettese. Mióta én itt vagyok, kivégzés még nem csúszott el.
– Kérem, majd várok.
– Nem jó ilyenkor várni. Talán tessék leülni.
– Miért üljek én le, kérem?
– Így mégis könnyebb…
– Nem értem.
– Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász!
– Tulajdonképpen ki az a Kotász?
– Az állami ítélet-végrehajtó.
– Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász! Doktor Kotász!
– Mi a francot ordítanak maguk hajnalban?!
– Igazgató elvtárs jelentem, itt van egy elítélt! De nincs, aki végrehajtsa rajta az ítéletet. Most nem tudjuk, hogy mit csináljunk…
– Rögtön lemegyek!
– Maga kicsoda?
– Pelikán József vagyok. Bocsánat a zavarásért. Engem kellene felakasztani.
– Micsoda kupleráj van itt…
– Hát gratulálok! Magát rehabilitálni fogják.
– Inkább tessék akasztani.
– Az, hogy rehabilitálni fogják, az azt jelenti, hogy maga ártatlan. Na most aztán tényleg siessen haza. A pénzt majd megkapja postán.
– Tessék mondani, Dániel Zoltánnal mi van?
– Ő már egy hete otthon van.”

A börtönőr ekkor a háttérből megszólal:

„– A gombócot is megzabálta. A bort is megitta. Ki se végzik. Dohányt is kap. Egy brancs volt, ne is tagadja. Na mit romantikázik? Tűnjön el, mert még dühbe gurulok…”

Miért mindezek aktualitása? Próbáljon meg ma valaki azzal előállni egy stratégiai munkafeladat elvégzésekor, hogy kijelenti: „Az egész rendszert ki kellene cserélni!” Igaz, talán nem vinnék mindjárt a Gyorskocsi utcába, miként a Lipótmezőre sem – ami amúgy is már megszűnt. Hagynák. Hadd beszéljen, úgysincs szava!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info