A kérdés persze olyan, mintha azt kérdeznők, vannak-e tisztességes tolvajok? Hogy, hogy nem, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ilyen nincsen. Legalábbis, ha a gyümölcseiről ismerszik meg a fa” igazságát elfogadjuk.
1914-ben Burján Károly a „Magyar Kultúra” hasábjain két kérdést tett fel. Az első ez volt:
„Tegyük föl, hogy egy erőszakos, forradalmi alakulás az egyházat megfosztja anyagi javaitól, kérdés, vajon a közelmúlt birtokviszonyainak fejlődése, a földbirtok újabb keletű eloszlódása feljogosít-e bennünket ama remény táplálására, hogy a szekularizált birtok annak a magyar parasztnak a kezére fog jutni, akinek számára azt a modern Gracchusok – úgy hisszük, tisztán az eufónia kedvéért – ez idő szerint követelik?”
(Burján Károly: Szabadkőművesek zászlóbontása. Magyar Kultúra. Felelős szerkesztő: Bernhard Zsigmond SJ. 1914. január-június. 531-532. old.)
E kérdésből kiderül, hogy egy akkori keresztény értelmiségi, mint Burján, egyáltalán nem tartotta feltétlenül ördögtől valónak az egyházi földbirtokok megfelelő felosztását. No de lássuk a válaszát!
„Az utolsó 20-30 esztendő alatt a középosztály anyagilag jelentékeny részében tönkrement, birtokát elveszítette. Arisztokrata családjaink közül nem egy került teljesen birtoktalan sorba. Az egyházi vagyon nem gyarapodott. A magyar paraszt tömegesen vándorolt ki Amerikába. Hova lett, kiknek a kezére jutott hát az elveszett dzsentri- és mágnásbirtok? Mindenki tudja, hogy a szóban forgó területek nem váltak műveletlenekké vagy művelhetetlenekké. A föld megmaradt, csak a gazdája lett más, de nem a magyar paraszt.” (U. ott, 532. old.)
Tehát a „földnélküli Jánosok”-ra hivatkozó progresszív erők számára a parasztmítosz ápolása, az agrárium fejlesztése csak porhintés volt. No de lássuk a második kérdést!
„Egy társadalmi osztály sorsát, sorsával együtt járó sóvárgásait, törekvéseit igazán csak az tudja megérteni s ami szintén fontos, átérezni, aki ha nem is éppen szülötte annak a társadalmi osztálynak, de akinek legalábbis foglalkozásánál fogva módjában volt annak a társadalmi osztálynak gondolkozásmódjához s érzelmi világához közel férkőznie, s lelki meghatározottságánál fogva valóban bele tud pillantani az illető társadalmi réteg tudatos vagy tudattalan kollektív vágyaiba és törekvéseibe.” (U. ott, 532. old.)
Márpedig már az első világháború előtt világossá vált, legalábbis a magyar politikai közélet valódi képviselői előtt, hogy a folyton a munkásosztály érdekeire hivatkozó szociáldemokrata- szabadkőműves politikusoknak és teoretikusoknak a földhöz, a paraszthoz semmi közük. Nem véletlenül felelte hát Burján erre a következőket:
„Ezt a gondolkodásmódot és érzelmi világot pedig a gazdasági tényezőkön kívül főképpen a vallási és faji körülmények határozzák meg. Ezeket, mint tapasztalati tényeket tudtommal a Huszadik Század [utalás az ilyen című orgánumra – Ifj. T. L.] modern Kalliklesei is elismerik. Pillantsunk be egy percre a radikális vezetőség névsorába s a Jászi Oszkár, Szende Pál, Blauner Mór, Fischer Ödön, Fleischmann Sándor, Gerő Ödön, Gold Simon, Lánczi Jenő, Lukács Jenő, Vámbéri Rusztem, Fehér Miksa, Grosz Menyhért, Schlesinger Náthán, Venetianer Jakab, Vámos Henrik, Fried Ödön, Rubin László, Székely Arthur, Ertler Ármin stb. neveket találjuk abban. Nem a kakofónia kedvéért említettük meg e neveket, hanem annak bizonyságára, hogy túlnyomó részben olyan férfiak állnak a mozgalom élén, akik akciójukhoz nem a fekete magyar ugarból nyerték az inspirációt. Sapienti sat.” (U. ott, 532-533. old.)
Ismétlem, e sorok 1914-ből valók. Burján konklúziója pedig ez:
„A kézenfekvő, de be nem vallott cél, amely a radikális vitorlákat dagasztja, az, hogy a hozzájuk történeti tradícióknál fogva is közel álló bankárvilág föltétlen zsoldosává tegyék a magyar föld birtokosait.” (U. ott, 533. old.)
Tehát már akkor is ugyanaz volt a helyzet, mint jó ideje. Hiába, a baloldal akkor a legveszedelmesebb, amikor már nem Marx ideológiáját védi, hanem a felhalmozott és átmentett tőkét. Ja de hogy nem minden egyes baloldali tőkefelhalmozó azért s áll olyan közel a bankárvilághoz? Persze, nem minden poloska csípi meg az embert. De azért mindegyiket, ahogy csak tudja, elkerüli az ember…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
