Sokak számára talán megmagyarázhatatlan, hogy mégis minek köszönhető az iszlám hódítás eredményessége? A keresztény világban vajon van valami gyengeség, ami ezt lehetővé teszi, vagy maga az iszlám olyan belső tulajdonságokkal rendelkezik, melyekkel semmilyen vallás és ideológia sem tudja felvenni a versenyt?
„Az iszlám valláserkölcsi tartalomvilága mint missziós terjeszkedési eszköz óriási fölénnyel bírt és fog bírni mindenkor a kereszténység fölött, mert a legdurvább emberi szenvedélyeket és érdekeket, sőt a legkegyetlenebb erőszakot sem habozott minden aggály nélkül vallási szentesítéssel a missziós terjeszkedés fő eszközeivé avatni. Vele szemben a felsőbbrendű valláserkölcsi igényeket támasztó kereszténység pusztán az apostolkodás (lelki meggyőzés) missziós eszközére támaszkodva a történelem létharcában egész biztosan véglegesen elbukott volna, ha természetfölötti hatalom (Isten) nem védte és erősítette volna őt. Ez az ellentétes mozzanat teljesen megmagyarázza az iszlám 13 százados – sokszor bámulatos – győzelmeit, viszont teljesen megérteti a kereszténység ama nagy veszteségeit és vereségeit, amelyek az iszlámmal vívott óriási harcaiban a különben többszörös, hatalmas győzelmeinek sorát ismételten megszakítják.”
(Dr. Bárdos István: A kereszténység és az iszlám 1300 éves valláserkölcsi kultúrmérkőzésének kultúrtörténeti mérlege. I. Katolikus Nevelés, 1934. november, 270. old.)
Világos magyarázat. Amihez, az idézett tanulmány folytatásával, csak annyit tehetnők hozzá, nagyban hozzájárult Mohamed működésének második fázisa (Kr. u. 622-632), amelyben
„egyre jobban elvékonyodik a vallásos ihlet és egyre jobban elhatalmasodik az érdekek, szenvedélyek (kéj) és erőszak (harcvallás) hangsúlyozása.
(Dr. Bárdos István: A kereszténység és az iszlám 1300 éves valláserkölcsi kultúrmérkőzésének kultúrtörténeti mérlege. II. Katolikus Nevelés, 1934. december, 307. old.)
Bizony ma is pontosan ugyanezt látjuk. Nyilván nem minden egyes muzulmánra igaz ez persze, de a zömükre sajnos igen. Azon muzulmán tömegek, melyeknek kontinensünk birtokukba vételéért semmi sem eléggé drága, a legbrutálisabb „harcvallás” fanatikus hívei. Éppen ezért kár a magát kereszténynek nevező világnak a velük való megbékélésre áhítozva s ilyetén az iszlám fanatizmus térhódítását remélve feladnia önmagát.
Ennek viszont megannyi jelét látjuk – igaz, sohasem nem valódi keresztények részéről. A valódi keresztények ugyanis tudják, hogy hiába is „paktálnánk le” az iszlámmal, annak hívei így sem néznék őt emberszámba. Vagy keresztény valaki, vagy muzulmán. Párbeszéd, dialógus pedig csak egyenrangú felek között lehetséges.
Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, hogy a fentebb említett okok mellett – vagy talán azoknál is inkább – éppen az okozza a (mára már inkább amúgy is csak névlegesen) keresztény világ hatalmának, erejének csökkenését, hogy az nem képes csak önmaga lenni. Amikor még csak önmaga volt, az iszlámmal (is) szembe tudott szállni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info