Két napja azt írtam, bízom az október 2-i elsöprő NEM-ekben. Nyilván vannak, nem is kevesen, akiket a tegnapi referendum óta a címbeli kérdés erősen foglalkoztat. Ezúttal erre igyekszünk feleletet adni – még ha az első pillantásra netán megütközést kelt is.
Olvasom a Facebookon megjelenő, a magyarságot a szavazáson való részvétel aránya miatt sűrűn szapuló szövegeket, melyeket azonban egyfajta politikai analfabetizmus jellemez. Most lássunk viszont ugyanonnan olyan megnyilatkozásokat, melyek a referendummal előállt helyzet reális értékeléséről tanúskodnak!
Az egyik arra figyelmeztetett, hogy hazánkban eddig a népszavazásokon és választásokon a részvételi arány (az érvénytelen szavazatokat bele nem értve, tehát azok nélkül) még soha nem érte el el a 75%-ot, de még a 70 %-ot is csupán egyszer, a 2002-es országgyűlési képviselőválasztásokon haladta meg: ekkor az első fordulóban 70, 53 %, a másodikban 73, 51 % volt. Ebből pedig egyértelműen leszűrhetjük, hogy a szavazásra jogosultaknak legalább 26, 5 %-a (sőt átlagban ennél több, mintegy 35-40 %) szavazásra nem mozgósítható.
Ámde menjünk tovább! Az iménti hozzászóló arra is felhívta a figyelmet, hogy a tegnapi eredmény, a 3 282 723 „nem” szavazat viszont még 75 %-os részvétel esetén is a „nem” szavazatok egyértelmű győzelmét hozta volna: „Ez pedig abszolút értékben valóban akkora erő, amely nem maradhat közjogi következmények nélkül”.
Egy másik hozzászóló pedig arra emlékeztetett, hogy most több volt a „nem”, mint egykor az EU-csatlakozáskor az igen. Ha hárommillió szavazat elég volt az EU-csatlakozáshoz, ennyi elég a kényszerkvóta ellen is.
A legtalálóbban azonban alighanem egy atya fejezte ki öt pontban, miért „jobb, ha tudjuk”, hogy győztünk:
1. Nem volt tétje az érvényességi küszöbnek, ez a többség meggyőző: ennyien valóban észnél vannak az országban
2. A távol maradók minden esetben ráhagyatkoznak a szavazási eredmények arányára (hiszen ők is szabadon részt vehetnének), eszerint a „NEM”-ek tulajdonképpeni száma: 8 148 535. Ostobaság volt a távolmaradásra vonatkozó kampány.
3. Október 3-ától pontosan tudhatjuk, kik az áruló köztünk, akikben nem bízhatunk, ennyi csalódási lehetőséggel kevesebb jut nekünk a jövőben.
4. A magyarság gerince él, egyenes és erős.
5. A nép egyre tisztábban látja a migrációs színjáték igazi hátterét.
Mindehhez nekem két hozzátételem van. Az egyik, hogy amióta világ a világ, a szavazóképes politikai nemzet fogalomkörébe mindig is csak egy kisebbség tartozott. Nem volt ezt most sem másként. Aki nemcsak ráhagyatkozott a várható szavazási arányra, hanem el is ment „nem”-mel ikszelni, a nemzet gondolkodó egészének akaratát fejezte ki. A másik pedig, hogy a voksolóknak az a töredéke (mindössze 55 000 ember), amely igent mondott az urnafülkében, csak azt mutatta meg, amit eddig is tudtunk: vannak kozmopoliták, de azért korántse gondoljuk, hogy ők a biztos (mozgósítható) többség. Szomorú, sőt tragikus persze, hogy egyáltalán léteznek ilyenek, ám ez hajdanában sem volt máshogyan. Idézek ennek illusztrálására egy cikkből:
„Az emberek ordítanak itt, hogy jön a vörös nacionalizmus. Eközben minden bástyát elfoglal a fekete nacionalizmus [a katolikus klérus – Ifj. T. L.]. A vörös nacionalizmus a nemzeti társadalmat és nemzeti kultúrát sehol sem bántja. Meglátjuk, ilyen ártatlan lesz-e a fekete is.”
Talán nem is gondolná a tisztelt olvasó, kitől valók ezek az elvakult sorok. Nos, elárulom: Ady Endrétől (A piaristák. Budapesti Napló, 1906. május 11.). Az ilyen magyarok magatartása azonban most se tévesszen meg bennünket. Nem övék az országunk!
A tegnapi referendum arra is megtanít tehát, hogy ne mindjárt csípőből tüzelve ítélkezzünk egy döntésről, hanem próbáljuk megnézni, éspedig lehetőleg minél élesebben, annak hátterét és értelmét, hogy a várható következményeit is számba tudjuk venni idejében. Ilyetén nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, mondjon bárki bármit: nem buktunk, hanem győztünk!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info