Hiába, Bacsó Péter filmje, a Tanú, mindmáig hallatlanul időszerű. Benne mondja a címben idézett mondatot Pelikán elvtársnak Virág elvtárs. Miért jutott ez most eszembe? Nos, pont a vasárnapi referendumot meghiúsítani akarók magatartása kapcsán.
A balliberális médiumok ugyanolyan demagógiával akarják lebeszélni az embereket a mostani népszavazásról, mint amilyennel a kádári időkben hirdették a szocializmus mindenre gyógyír mivoltát, vagy a sztálini rendszerben a szovjet birodalom paradicsomi mivoltát. Ugyanolyan elánnal védik körömszakadtig Brüsszelt és a kvótarendszert reánk erőltető ultraliberális vezetést, mint egykor s proletár internacionalizmust szajkózó Moszkvát és a KGST-t.
Igen, mondataik szakasztottan olyanok, mint Bacsó filmjében Virág elvtárséi, kiváltképpen a címben idézett. Farkasházy Tivadar például az ATV-n azért csapott össze Havas Henrikkel, mert szerinte az, aki egyáltalán elmegy vasárnap, akkor is Orbánra szavaz, ha igent ikszel. Nem, itt már a ráció leghalványabb nyoma sincsen ugyebár. Csak a régi osztályharcos szemlélet változatlan. „Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség.”
Ki tudja, hány évtizeden át hány nemzedék nőtt fel ezen a szemléleten. Istenem, vajon miféle brosúrákon nőhettek is fel az egykori derék kommunista, ma liberális megmondóemberek? Nem nehéz persze kitalálni. Például Gorkijon. Az amúgy nem teljesen tehetségtelen, ámde elképesztően demagóg írón.
Sokan bizonyára ma is forgatják műveit. Pedig hát ő is csak egy hulló csillag volt végső soron. Bonkáló Sándor irodalomtörténészt idézem:
„Gorkij ma a bolsevizmus legfanatikusabb apostola s a polgári társadalmi rend legádázabb ellensége. Noha jómaga állandóan Sorrentóban él s csak hébe-hóba látogat el rövid időre a „szovjetparadicsomba”, nincs benne annyi tapintat, hogy ne támadja vendéglátó gazdáját. Az Izvesztiában közölt cikkeiben s leveleiben, melyeket rendszerint több nagy lap is át szokott venni, a „bűnös és rothadt” Európa lassú pusztulásáról ír. Támadja a magántulajdont és a kapitalista rendet s égig dicséri a szovjetet. A szerencsétlen orosz munkás elhiszi Gorkij meséit. Azt mondja, hogy Európában él, látja, hogy mi van körülötte s így hű képet rajzol. Gorkij minden hírlapi cikke s nyílt levele durva támadás. „A kapitalista nem ember, hanem trust vagy mechanikusan működő lelketlen gép, melyet a kapzsiság és irigység hoz mozgásba” (Izvesztia, 1931. évi 63. sz.). „Irtsuk ki az ellenséget, ha nem adja meg magát.( u. ott, 68. sz.) című cikkének már a címe is elárulja, hogy mire buzdítja „testvérkéit”. Szerinte mindenki ellenség, aki nem híve a szovjetnek. A szibériai aranymosókhoz írt levelében (1931. I. 23.) azt hangoztatja, hogy „a kapitalista országokban csak az éhenhalás joga van meg a munkásnak vagy esetleg az a joga, hogy kiirtsa a gazdagokat”. Azzal ámítgatja az oroszokat, hogy csak a szovjet tud kenyeret adni a népnek, mert a kapitalista államokban úgy hullanak az emberek az éhségtől, akár a legyek az őszi fagy után.”.”
(Bonkáló Sándor: Képek a szovjetorosz irodalmi életből. Katholikus Szemle. Szerkesztő: Dr. Várdai Béla. 1931. évf. 679. old.)
Pedig máskülönben tudjuk, hogy nem ilyennek indult Gorkij:
„Gorki Maxim és a marxizmus. E címmel az ismert német író, Muckermann Frigyes S. J., cikket írt a Lettres de Rome augusztusi számába. Felveti a kérdést: Mi címen vallja a marxizmus Gorkit a magáénak? Mi köze voltaképpen Gorkinak (eredeti nevén Alexisz Maximovics Peszkovnak) a marxizmushoz? Talán csakugyan a marxizmus szellemének terméke ő? Első vívmánya a bolsevista elmegyárnak, a pártdiktatúra irodalmi produktivitásának? Hiszen mindenfelé mint a bolsevizmus költőjét ünneplik, életében az orosz Írók Tanácsának elnökévé választották s halála után szülővárosát, Nizsni-Novgorodot róla nevezték el.
Annyi bizonyos, hogy Gorki Maxim nem a bolsevizmus szülötte. Hiszen „polgári” időkben és polgári eszmekörben nevelődött s egészen főművéig, az Éjjeli menedékhelyig, amelyet 1903-ban, Berlinben, Max Reinhardt adott elő először, s amelyet azóta 500-szor adtak, legkisebb nyoma sincs írásaiban a marxista gondolkodásnak. Igaz, hogy nagy szeretettel ír a szegényekről s elnyomottakról, de éppen ez a nagyon emberi vonás benne állít áthatolhatatlan válaszfalat közé és a marxizmus közé.
Ha Gorkit mint kommunistát meg akarjuk érteni, sokkal inkább figyelembe kell vennünk a Kreml uraival való barátságát. Bizonnyal e barátság alapján bocsátották meg neki oly hamar, hogy az 1917-i forradalmat nem túlságosan dicsőítette s a bolsevista rémuralmat támadó írásai alapján csak „a forradalom árulójának” nevezték el, főbelövés és fogolytábor helyett. Amikor 1921-ben Leninnel való barátsága meglazult, egy időre sürgősen külföldre küldték „egészségügyi okokból”, a helyett, hogy Szibériában vették volna gondozás alá.
Kétségtelen, hogy az Éjjeli menedékhely óta Gorki tehetsége süllyedésnek indult. Ennek határozottan a marxizmus az oka. Az Erfurti program, amelynek, mint forradalmi író, heves propagandistája lett, semmi esetre sem ihletet árasztó költői érték. Ami Gorki későbbi munkáiban még irodalmilag becses, az kizárólag régebbi, polgári műveltségének és világfelfogásának maradványa. A marxizmus viszont pontról-pontra kiapasztotta benne a szelem forrásait, hiszen senki sem lehet egyszerre Marx csodálója és Plátó tanítványa. A zseni egyre inkább háttérbe szorult Gorkiban a propagandista mögött. A későbbi Gorki írásaiban is akad még nagy és megragadó elem, de ezeken a pontokon Gorki mindig a bolsevizmus előtti orosz életből meríti anyagát.
Nem lehet tehát megérteni, mi jogon dicsekszik a szovjet Gorkival, mint a saját írójával. Ugyanolyan szemfényvesztés ez, mint mikor a bolsevikiek vörös zászlóval ékesítik a cári korban emelt gyárakat és épített vasutakat, s azokat mint a bolsevista haladás nagyszerű bizonyítékait állítják a mérhetetlenül tudatlan tömegek elé.
Vallomás című regényében Gorki Maxim elmondja a jókedvű Migun történetét, aki gyönyörű szép dalokat énekelt a parasztoknak, ugyanakkor azonban rablójuk volt. Mikor a parasztok egyszer ismét rajtaütöttek, dühükben kivitték az erdőbe, hogy felakasszák. Migun az egész úton a legszebb dalokat énekelte nekik. A kötél már készen állott, amikor az egyik paraszt így kiáltott fel: „Engedjük, hadd énekelje el utolsó búcsúdalát.” Migun oly szépen énekelt, hogy a tömeg megindulva így szólt: „Vigye el az ördög, gyerekek, engedjük szabadon!” Szabadon is bocsátották ezzel a végszóval: „A tehetséged miatt derékig meghajlunk előtted, de a tolvajlásaid miatt előbb botot érdemelsz.” Ezzel jól megrakták s aztán együtt mentek vele vissza a faluba. Mi is, fejezi be Muckermann a cikkét, derékig meghajlunk Gorki, az író előtt, aki szerette orosz földjét és orosz népét, ki akarta emelni alacsony sorsából s legjobb óráiban becsületesen kereste az Istent. Derékig meghajlunk Gorki tehetsége és művészete előtt. De Gorki ugyanakkor tolvaj is volt, mert olvasói lelkéből elrabolta az örök élet s a Megváltó hitét, a hitet mindabban, ami erőt és vigaszt ad még az éjjeli menedékhelyek lakóinak is. Mint írónak hivatása lett volna, hogy népének lelkét egész mélyében feltárja; a bolsevizmus azonban a szent Oroszország templomrablójává süllyesztette le. Ebben van Maxim Gorki és a bolsevizmus viszonya.”
(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1936. szeptember 5. 119-120. old.)
Persze a mostani referendumtól való távolmaradást erőszakolók talán még rosszabbak, mint volt Gorkij. Benne még volt azért némi tehetség és művészet. Ezekben már ezek sincsenek. Csak a mérhetetlen ellenszenv, sőt gyűlölet minden ellen, ami európai. Reméljük, vasárnap végképp szénné fognak égni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info