Igen, hahotázás ide, hahotázás oda, a Mazsihisz honlapján a „mai születésnapos” Faludy Györgyről azt olvashatjuk, hogy ő volt „az utolsó romantikus nemzeti költő Magyarországon”. Pislogok. Faludy romantikus és nemzeti költő?
Csak néhány mondatot idézek az erősen önképzőköri stílusú szövegből. „Romantikus bohém volt és páratlanul művelt humanista: olyan népszerű nemzeti költő, amilyen többé már senki nem lesz Magyarországon.” Elképesztő. Miért, Mátyás király udvarának humanistáival akkor mi a helyzet? Hogy kerül közéjük Faludy? Aztán a romantika, ha nem tudnák netán ott a Síp utcában, konkrét történelmi korhoz és környezethez kötődő stílusirányzat. Lehet romantikus egy emberi kapcsolat, de egy költő csak akkor, ha ennek a stílusirányzatnak a kifejezett képviselője. Faludyról pedig aztán sok minden mondható, csak az nem, hogy éppen ehhez a stílusirányzathoz bármiképpen is kötődött volna.
Vannak azonban egyéb csalafintaságok is itten. Villon-fordításával „kiérdemli a közönség azóta sem szűnő rajongása mellett a kollégák heves ellenszenvét is, például a franciás műveltségű Radnóti Miklós intenzív utálatát”. Hát ez nagyon érdekes. A „páratlanul” művelt és népszerű Faludytól maga Radnóti is elfordul. De miért? Maga a cikk is kénytelen-kelletlen kiböki: „A versek gyakran csak meglehetősen lazán kötődnek az eredetihez.” Bizony. Radnóti tudott fordítani (Vergilius eklogáinak tolmácsolása példa erre), ám Faludy csak ferdíteni – úgyhogy ha valaki valóban Villont óhajt olvasni, jobb, ha Faludyt messze ívben elkerüli…
„Sem előtte, sem utána nem írtak még ekkora költői tudással hatásvadász slágereket Magyarországon.” Beleborzong az olvasó. Mit értsünk „hatásvadász slágerek”-en, és azok mióta részei az irodalomnak? Egyáltalán kikre is hatott Faludy? Azokra, akik klasszikusainkon nőttek fel és őket zárták szívükbe, aligha. Mert lehet-e egy lapon is említeni Faludyt mondjuk egy Reményik Sándorral vagy Mécs Lászlóval? Ugye nem! Pedig ők, legalábbis valaha, páratlanul népszerűek voltak, és – okkal. Különben is: egy művész megítélésének mióta feltétele a népszerűség? Ezen az alapon páratlanul nagynak lehetne tartani egy Szilvási Lajost vagy Berkesi Andrást is, amiért a kádári időkben olyan „felkapottak” voltak.
„A háború után hazajön, hogy segítsen felépíteni a demokratikus Magyarországot, megjelenik Zsolt Béla Haladás című lapjában, dolgozik a Népszavánál. Reméli, hogy nyílik végre némi tér annak a baloldali beütésű, a polgári radikalizmushoz húzó liberalizmusnak, amelyhez ifjúkori vonzalmai és Mesterei vezették el.” Jegyezzük meg: nagybetűs Mesterei. Ezt nevezik elszólásnak, a freudi fajtából. Csak miheztartás végett: Zsolt (Steiner) Béla említett lapja még Németh Lászlót és Féja Gézát is fasisztának nevezte. A Népszavát pedig gondolom, nem kell bemutatni. Viszont érdekelne, hogy a Magyarországot Trianonhoz vezető liberális polgári radikalizmus képviseletével miként lehet valaki nálunk nemzeti költő?
Már csak az utolsó bekezdésből idézek. „Itthon immár nem csak költő, de nemzeti dalnok és köztiszteletben álló pátriárka: az utolsó költő-sztár, ikon és legenda.” Bokréta a Teremtő kalapján, magyarul. „Az utolsó romantikus nemzeti költő Magyarországon.” Szóval száz szónak is egy a vége. Faludy volt a legek lege. Vele megszűnt a magyar irodalom.
Domonkos László mai publicisztikájában (T-.től Z-ig, Magyar Hírlap) írja: „Németh László emlékezetes (bal)jóslata szerint a magyar irodalmat nemsokára felváltja egy magyar nyelvű irodalom…” Nos, Domonkossal együtt vallom magam is, a magyar irodalmat nem váltja fel semmilyen más irodalom. Az viszont lehetséges, teszem hozzá, hogy egy magyar nyelvű irodalom is fog létezni mellette. Pontosabban egy magyar nyelvű, de nem magyar szellemű irodalom – amiben még egy Faludy is lehet költőkirály.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
