1940. augusztus 30-a. Ezen a napon tért vissza anyaországunkhoz Észak-Erdély és Székelyföld, a Második Bécsi Döntés eredményeképpen. Vajon ma hány honfitársunknak dobban meg a szíve e szó hallatára: Erdély?
Babits Mihály így vallott versében e szóról:
Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd, Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod határát
sorompók el nem állják.
Öreg pilóta, Erdély,
ül így gépébe, Erdély,
még egyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva…
Nyisztor Zoltán újságíró-szerkesztő lapjában szintén a költő fentebbi örömét tolmácsolta (A legszebb élmény Erdélyből. Magyar Kultúra, 1940. október 20.):
„Az egész erdélyi bevonulásban a legmeghatóbb mindenütt a néplélek tükröződése volt. Az egyszerű, istenáldott népé, mely földet túr a határokon innen és túl is, a hatalmat úgysem gyakorolja s legfeljebb nyelvében és szokásaiban él vagy szenved, de természetes és ősérzékekkel dolgozik. Ez a nép nem tudta még, de meg sem kérdezte, hogy jobb vagy rosszabb dolga lesz-e a határok változásával, de mert lelkének ősérzésében az Isten után a haza következik, ujjongva és mámorosan ünnepelt. Voltak, akik csak sírni tudtak s csak a patakzó könnyel , amelyek most mint gyöngyszemek ragyogtak, beszélték el némán a húsz év szenvedését és a hazatérés emberfeletti örömét. Voltak, kik az út porában virtuskodó magyar táncba kezdtek és a szilaj szenvedély lihegő kábultságával ünnepeltek. Az öröm, a vendégbarátság, a népi lélek extázisának ősi formái mind előkerültek és megnyilatkoztak: hullott a virágeső olyan bőséggel, amilyennek talán a műgonddal megszervezett nizzai karnevál sem képes, kézfogás, ölelés, csók, terített asztal, vizeskanna, pálinkáspohár, boroskancsó, fehér húsú szalonna, foszlós kalács és égig zengő mennydörgő éljen! Az anyák odahozták karon ülő kisgyermekeiket, hogy megsimogathassa, talán hogy meg is áldhassa őket az első honvéd, utána meg keresztet rajzoltak a gyermek homlokára, ahol a simogatás vagy csók érte s úgy mondták becézgetve: gyermekem, ezt el ne feledd és te is egykor ilyen honvéd légy! A házak előtt a padkákon ülő öregek tisztes fekete ünneplőben felemelkedtek a helyükről s kalaplevéve néma, mély meghajlással üdvözölték a testvéreket.”
Torokszorító sorok. Persze megírásuk óta sok víz lefolyt már ama négy magyar folyón. Kínzó kérdések vegyülnek fel bennem. Hány magyarnak fontos manapság mindaz, ami erdélyi, vagy egyáltalán bármilyen magyar röggel történik? Hányan sáfárkodnak tudásukkal, hogy a móriczi Tündérkert értékeit a nagyvilágban öregbítsék? Egyáltalán, kik azok még, pláne csonka honunkban, akik tudják, mi is történt e napon 1940-ben e területünkkel?
Minden érték önmagunkban rejlik, hirdette valaha Széchenyi, miként azt is, hogy csak rajtunk múlik, elsodort országgá válunk-e vagy sem. Kühár Flóris bencés atyát idézem (Átmentünk a Királyhágón. Katolikus Szemle, 1940. évf. 355-356. old.):
„Nem akarjuk mások lelkiismeretét vizsgálni, elég dolgot ád a magunké, de rá kell mutatni megint arra a tényre, melyet régi nagy nemzetpolitikusaink, Wesselényi, Széchenyi, Kossuth egyformán észrevettek, melynek jajkiáltása az „Elnémult harangok” utolsó szavaként sajgott végig a századforduló irodalmán (sajnos, nem a közvéleményén): hogy az erdélyi magyarság nemcsak egykével, hanem, elrománosodással is mennyit vesztett! Aki gyógyítani akar, annak diagnózist kell adnia. Meg kell keresni az okát annak, hogy a magyarság egy részében miért gyengül el a népi öntudat, a néphez való tartozás elemi ereje! Falukutatók ne csak szociális problémákon rágódjanak, nézzenek bele mélyen a nép lelkébe: mi készteti odáig, hogy oláh legyen; néprajzi gyűjtők, gyöngyösbokrétások törődjenek azzal is, hogy ne csak a varrottasokat, cifra ládákat mentsék meg a jövő számára, hanem a veszni induló magyar lelket is. Irodalom, művészet; rádió és propaganda, törvényhozás és közigazgatás, mindaz, ami a magyar jövőt szolgálja, egyet akarjon, egyért dolgozzon: hogy se a trianoni, se a feltámadt Magyarországon ne legyen „elsodort falu”, ne legyenek elsodort, a magyarságtól elszakadt lelkek és bölcsőtlen családok.”
Vagyis nem elég megszerezni, visszaszerezni valamit, meg is kell tudni tartani, hirdették akkori magyarjaink. Azóta persze nagyot fordult a világ. A turista ma lecövekel a Királyhágón, körbenéz, látja az elé táruló csodálatos panorámát. Aztán átkel ő is a Királyhágón – de mintha már nem Babits idézett verse hitével tenné…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info