1896. augusztus 28-án látta meg a napvilágot Csíkszentdomokoson Erdély néhai nagy püspöke. Kortársai csendes, szerény, a román és kommunista politika útvesztői között szeretett nemzete érdekében egyensúlyozni próbáló főpásztorként ismerték. Nem véletlenül született a székely rigmus: „Árral szemben minden áron, ezt hagyta ránk Márton Áron.”
Azt is megállapíthatjuk, inkább szavával, mint írásaival vált ismertté, holott számos figyelemre méltó elemzése jelent meg az „Erdélyi Iskola” egyes számaiban a két világháború között. Ezek mindmáig maradandó pedagógiai igazságokban bővelkednek – éppúgy, mint erdélyi kortárs papjai közül Erőss Alfréd művei.
Szemelgessünk most ezekből! Meglehetősen lesújtóan konstatálta, mennyire lemaradtunk népművelés terén s történelmünknek mely korszaka volt az, mely pedig elöl járt ebben (Ugartörés előtt, 1934/35, 1-2. sz.):
„Sajnos, nem szólam, hanem komor ítélettel terhes szomorú tény, hogy népünk művelése és nevelése az Árpádok korával lezáródott. Egyetemes szándékú, tudatos és nagyvonalú népművelés az országépítő Árpádok merész terveinek akaratos valósítása óta nem volt.”
Szerinte messzemenően nem lehet a népművelést csupán iskolai keretek közé szorítani. Az értelmiségnek óriási a felelőssége abban, milyenek lesznek falusi, városi gyermekeink. A népét szerető, de éppen ezért megfeddésétől sem visszariadó pedagógus alakja bontakozik ki alábbi észrevételeiből (Az iskolán kívüli népnevelés feladatai, 1943/2.):
„Mi az igaz fajszeretet (ami nem a hangos melldöngetésben és kérkedésben áll!) és bizonyos lelki műveltség hiánya következtében hajlandók vagyunk a durva virtuskodást is erélynek minősíteni, ha szerét ejthetjük, színpadra is visszük (például Székelyguzsajas); hivalkodunk azzal, amit szégyellnünk és takargatnunk kellene, holott a népünknél egyetlen vasárnap délután tapasztalható sok durvaság láttára mélységes szomorúságnak kell rátelepednie minden lélekre, aki fajának javát őszintén akarja. Mulatságai durvák, kedélyeskedései tele vannak szemenszedett, arcpirító trágársággal. A falusi legény nem énekelve, hanem bömbölve megy végig az utcán. S bármennyire tiltakozik bennünk minden csepp vér, ha tétlenek maradunk, beteljesedik rajtunk a kaján jóslat, koporsónkat ácsoljuk. Mert egy nép, amelyiknek fiatalsága keresi a részegséget, a szándékos elállatiasodást és szinte minden mulatságát vérontással végzi, homlokán egy szégyenteljes halál bélyegét hordozza.
Népnevelésünkre ezen a téren nehéz feladatok várnak. Primitív és elhízott ösztönökkel kell megküzdenie, amihez erőt elsősorban a vallásos életből meríthet. A vallás különben is a népnevelési munka alapja, a vallás erői nélkül eredményes népnevelés nincs. A nép lelke mélyén durvaságai ellenére is erősen és eleven keresztény. A zűrös élet sejtelmes suhanásait és érzékelhető pattogásait, a rejtett és látható dolgok zsivaját, összevisszaságát vallási képletének segítségével rendezi és fogja össze egységbe. Az életharcban elbágyadt vagy megsebesült lelkével is erőért és vigasztalásért vallásához menekül. Kedélyéhez itt lehet a legkönnyebben és a leghathatósabban hozzá- férni.
A lélek mélyebb járataiba behúzódó valláserkölcsi erők mellett az ének- és szavaló kórusok, versek, történetek, alkalmas játékok, ünnepségek, szórakozások, ellenőrzött mulatságok is hatékony eszközök. Ezek segítségével elvonjuk a durvább alkalmaktól s ugyanakkor nemesebbet adunk. A nevelést a gyermekeknél kell kezdenünk, de a fiatalság és felnőttek ilyen arányú foglalkoztatásával gyorsíthatjuk, hogy népünk az elcsúfító durvaságokból lassan kivetkőzzék, örülni tudjon az élet tiszta örömeinek, az otromba tréfák és káros mulatságok helyett nemes szórakozásokban, kedélyes együttlétben lelje örömét.”
Kora egyik kiváló művelődéspolitikusát, Kornis Gyulát megidézve hitet tesz a nemzeti megmaradásnak mindenekelőtt a kultúra megalapozásától való függősége mellett (Nemzet és kultúra, 1934-1935/5-6.):
„A kultúrát nemzetek teremtik, de a nemzeti élet biztosítéka a kultúra. Sőt több, mint egyszerű biztosíték: a nemzet kultúrájában él. Az élethez való jog pedig természeti jog, életét minden nemzetnek isteni parancs folytán kötelessége megtartani. S a szórványok leverő valóságából előkomorló vád olyan közvetlen közelről idéz meg a múltért és szólít fel a jövőért, hogy süket füleknek is fel kell hasadniuk, a réveteg nézéseknek is éles látásra kell pattanniuk, a régi dicsőségük párnáin álmodozóknak is tunyálkodás helyett végre munkát kell vállalniuk.
„A nemzetet nemzetté nemcsak annak tudata avatja, hogy szellemi fejlődésének történeti hagyományai közösek, nemcsak az, ami volt, hanem annak a feladatnak a tudata is, amivé leni akar, azoknak az értékeknek rendszere is, amelyeknek megvalósítását történeti hivatásának érzi. És egy nemzethez nemcsak élők, hanem a régi elporladt apák is hozzátartoznak, s az élőkkel együtt alkotják a nemzet történeti corpus mysticumának történeti egységét. Ez biztosítja a nemzeti szellem, azaz kultúra folytonosságát”. (Kornis Gyula)
A feladat tehát kettős: Nemzeti műveltségünk értékeit tegyük közkinccsé, hogy a reánk hagyományozott értékállomány erejével népünk tömbjét tudatosan kapcsoljuk bele a nemzeti múltba, s ugyanakkor a kultúra gazdag eredményeiből foglaljuk le számára, hasznosítsuk nála azt, ami életét szebbé, biztosabbá teheti, hogy reménnyel mehessen apái útján jövője felé. A szülő a családban, a nevelő az iskolában, a pap az egyházközségben, a jogász, politikus, orvos, közgazdász foglalkozása körében, és mindenki, akit hivatása vagy tudása bármilyen közösség élére állított, legyen a nemzeti kultúra apostola, isteni parancsot teljesítenek. Segítenek egy nemzetet, hogy történelmi hivatását betöltse, hogy ne legyen szégyenül Isten és emberek előtt, hanem az örök rend földre szánt terveinek valósításából neki kiosztott munkát becsülettel az idők végezetéig végezze.”
Ha valamikor, ma különösen is időszerűek alábbi sorai – tekintettel ara, hogy csak kevesek engedhetik meg maguknak a kulturális életben való mélyebb részvételt egzisztenciális okok következtében (Az eszmény nyomán, 1935-1936/5-6.):
„A lélektan megállapítása, hogy a nyomor, a tömegekre nehezedő, tartós nélkülözés, a legelemibb testi igények huzamos kielégítetlensége, az éhezésnek, lerongyolódásnak, megaláztatásoknak embertelen gyötrelmei elsorvasztják a lelket is. Bizonyos idő múlva valami megdöbbentő kifejezéstelenség és érdeklődésnélküliség felhőzi be a szerencsétlenek tekintetét, arckifejezését. Még csak nem is lázadnak, önérzetük, emberségre ösztönző akaratuk is elhal, szinte kimozdíthatatlan beletörődéssel viszik baromi sorsukat. És csak isten a megmondhatja, hány ilyen testvérünk ténfereg a városok szívtelen utcáin.
A falut meg a hiábavaló vergődés fárasztotta el. Régóta tartanak a szűk esztendők. Kezdetben nekigyürkőzött, azt hitte, legyűri, vagy kiböjtöli, mint apái. Dolgozott a megszakadásig és remélt évekig, de ma már fáradt. A robotos, eredménytelen esztendők megnyúlt sora mindentől elvette kedvét, és ma fásultan, idegenül, távolról szemléli mind a saját, mind a faja életét.
Az általános kép bizonyára nem ilyen sötét minden részletében, de, ha nem akarunk önmagunknak hazudni, be kell vallanunk, hogy sokan vannak testvéreink között, akik a reménytelenség, a csalódások és megcsalattatások következtében a népi közösségből lelkileg már kiváltak. S ezt az elgyötört és kiábrándult tömeget csak a fenntartásnélküli önzetlenség árán, a hazugságok álarcát levetve, tisztanézésű szándékkal közelíthetjük meg. A nép is olyan, mint a gyermek: tettekből ért. A szokott szónoklatok öblös hangjaira már nem indul meg, hogy a márciusi esküt tovább önfeledten tovább harsogja, hanem az apostolokat várja, akik nem dicsőséget keresnek, hanem munkát vállalnak, nemcsak belőle élni, hanem érette dolgozni is tudnak.”
Széchenyi Istvánhoz hasonlóan Márton Áron is mindvégig azt vallotta, hogy minden egyes nemzetnek saját magából kell kitermelnie értékeit fennmaradásához. Ehhez pedig minőségi emberekre van szükség. Nem az a lényeg, ki hova született, hanem hogy a benne szunnyadó képességeiket kibontakoztatja-e önmagából? Utóbbi írásában ezért vallja:
„Nekünk a falusi bírótól az országgyűlési képviselőig, a bábaasszonytól az orvosprofesszorig, a foltozó vargától a nagy gyárosig, a falusi tanítótól a püspökig minden poszton a legkiválóbb, és felelősségüknek tudatában levő emberekre van szükségünk.”
Márton Áron ott a székely végeken különösen is jól megismerhette népünk szokásait, természetét, erényeit és bűneit egyaránt. Mindvégig pedagógus volt a szó ógörög értelmében. A paidagogosz (παιδαγωγός) ugyanis gyermekvezetőt jelent. Erdély püspökeként legszívesebben gyermekek körében mutatkozott. Tudta, ők minden múltból átöröklött értékünk igazi képviselői. Van hát mit tanulnunk Márton Árontól ma is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info