Nézem a Mazsihisz honlapját, de most – szellemi higiénia okából – nem fogom kivesézni egyetlenegy cikkét sem. Csak megállapítom, hogy nem ismer uborkaszezont. Tíz cikkéből kilenc a holokauszttal foglalkozik. Mármint a zsidó holokauszttal.

Eltöprengek ilyenkor. A negyvenes korosztályhoz tartozom, ahhoz, amely gyermekkorában alig találkozott ezzel a szóval, hogy zsidó. De ha mégis, valahogyan már akkor sem feltétlenül baráti hangon. Emlékszem, volt egy osztálytársam, aki gyakran hátulról kezdte olvasni a szöveget, pedig nem volt zsidó. Valamelyikünk rá is szólt nyomban: „Ne hátulról olvass, mint a zsidók!” De ezzel be is volt fejezve az eset.

Arra sem emlékszem, hogy bármelyik órán különösebben szóba került volna, ki a zsidó, milyen a zsidó. Ha pedig a rendszer szidása volt soron – ami a nyolcvanas években szinte napirenden volt mindenütt –, maradt a halk, óvatos szimpla kommunistázás, „elvtársazás”. Persze csak kellő előkészítés után, szigorúan ellenőrizve, be van-e csukva az ajtó vagy az ablak, ki van jelen, nincs-e köztünk tégla?

Aztán csak teltek-múltak az évek, a „fényes szellők” nemzedéke tovatűnt és jött helyébe egy másik, egy hangosan kommunistázó. „Agyagba kell döngölni őket!” Az ember csak tanakodott, honnan jöttek ezek elő? Majd egyszer csak rájött, hogy valami még sincs rendben náluk. Ha ugyanis valaki a trianoni traumáról, annak okairól, nemzetünk mentális romlásáról kezdett őszintén nyilatkozni, rögtön lehurrogták, leantiszemitázták, lenyilasozták, lenácizták. De a legerősebb bélyeg mégis az első maradt, az antiszemita.

Kezdte magát az ember kisebbségben lévőnek érezni a saját hazájában. Ha valaki ki sem ejtette a zsidó szót, csak egyszerűen a magyarság tragikus helyzetét elemezte, mindjárt megkapta: antiszemita! Ha viszont kimondta, de úgy, hogy nem a zsidóság egészéről, hanem csak egy rétegéről beszélt, amikor a liberalizmus hazai térnyerésének felelőseit nevesítette, akkor is olyan össztüzet kapott, hogy visszakoznia kellett.

Eltűnődöm. Megjelenik előttem egy életkép. A hetvenes években a Lenin körúton valaki virágos kedvében felszáll a hatos villamosra és megszólal: „Azok a büdös tetves kommunisták! Hogy rohadnának már meg ott, ahol vannak!” Meddig jutott volna el ez a jóember? A következő megállónál tovább aligha. S örülhetett volna, ha szárazon megússza. Ha nem kiált valaki leszállításakor azonnal rendőrért.

No de mi történt volna, ha nem kommunistát, hanem történetesen zsidót emleget? Gyanítom, akkor viszont a következő megállóig sem jut el. Valaki meghúzza a vészféket és leszállítják, majd beszállítják egy másik járműbe, amit tányérsapkás hivatalbeli vezet. Aztán jön a kihallgatás, a kirúgás a munkahelyről. Tűrhetetlen, hogy valaki fasiszta uszítóként utazzon a mindenkinek jólétet biztosító szocializmus járművén!

Ma meg lehet tenni mindkettőt a hatoson. Nincsen leszállítás, kihallgatás, kirúgás. Ott nem különösebben zavaró az ilyesmi. Ilyen személyek felelős pozíciókba úgysem kerülhetnek, csupán a „mi kutyánk kölyke”-i. Lehet tehát szidni a rendszert, de csak kulcspozíciókon kívül. Azokon belül ellenben továbbra sem, vagy ha igen, mehet a delikvens a híd alá, még akkor is, ha netán a „mi kutyánk kölyke”, aki már maga is soknak tartja, ami történik.

Vajon miért azonban, hogy amikor a rendszer szidása van soron, jó ideje jóformán csak a zsidók, kommunisták, illetve a cigányok kerülnek szóba – no meg most már a muszlimok is? Miért, hogy sohasem például a németeket, franciákat, briteket, olaszokat, spanyolokat, portugálokat, finneket, japánokat emelgeti ilyenkor a pesti kispolgár? Vagy miért, hogy más európai országokban szintúgy egyre inkább csak a zsidókat veszik szájukra?

„A parasztok, ha nem is antiszemiták, de nem hisznek a zsidóban. Keserves kérdés ez, őszinte és becsületes zsidóknak, de ez így igaz. S ha én hiszem, hogy ez így igaz, nem szabad elhallgatnom. A paraszt a zsidóban a külön fajt látja, amely szerinte nem valami jó tulajdonságokkal rendelkezik. Azt tartja, hogy nem dolgozik, csak kereskedik. S minden dolgozó megveti a nem dolgozót.”

Nos, olyasvalakit idéztem, aki – életműve összessége alapján – nemigen tekinthető „jobboldali”-nak: Veres Pétert. 1943-ban „Számadás” című önéletrajzi regényében írta mindezt. A fentiekhez hozzátette még: „Minden általánosítás igazságtalan egyesekre, de minden általánosításnak van alapja, s ez olyan valóság, amellyel számolni kell, még hogyha elítéljük is.”

„Minden általánosításnak van alapja.” Ha van, akkor mi a teendő? Meg kell keresni. Ám kérdés, miért, hogy a pesti kispolgár előbb észreveszi azt, mint azok, akik minden őket érő kritikára antiszemitázással reagálnak? Miért, hogy – amint egyszer Benedek István megjegyezte – nem lehet velük öt mondatot sem váltani anélkül, hogy ne azzal jönnének, mennyi sérelem érte és éri őket másoktól?

Ha az ATV riportere megkérdezné tőlem, „Uram, Ön antiszemita?”, ezt felelném: „Nem. Nem vagyok ellensége egy népnek vagy nemzetnek sem. Csak a bűnnek vagyok ellensége, kövesse el azt bárki, bármelyik nép vagy nemzet.” Ha ez sem elégítené ki, Márai Sándort idézném: „Nincs nekem a zsidókkal semmi bajom, csak a szemtelen és tisztességtelen emberekkel van bajom, akik között feltűnően sok a zsidó.”

Ifj. Tompó László – Hunhír.info