Nem tudom, ki hogy van vele, de ha külföldiekkel találkozom honunkban, legtöbbjüknél a legelemibb illemtani szabályokkal, viselkedési formákkal sem találkozom.
Tisztelet a kivételeknek, persze, de zömük még csak véletlenül sem szólal meg magyarul, viszont elvárják, hogy mi kifogástalanul beszéljük az ő nyelvüket, mindenekelőtt, illetve mindenekfelett az angolt. De mire fel? Ha valaki vendégségbe megy, tiszteletben kell tartania a vendéglátó szokásait. Ha a vendéglátó nem dohányzik, nem gyújt rá nála. Ha le kell vennie a cipőjét, zokszó nélkül megteszi, vagy a példánál maradva, az ő nyelvén beszél vele. (Nem tudom, ha Bécsben vennék egy kiló kenyeret, hány helyen szolgálnának ki magyarul?)
Mondom, viselkedni tudni kell. Nem fér a fejembe azonban sehogyan sem, miért csak tőlünk, magyaroktól várják ezt el? Az oly megcsodált jövevények miért nem járnak elől ebben példával? Ilyenkor persze az a sztereotip válasz, hogy tetszik, nem tetszik, az angol mégiscsak más, mint a magyar, vagy mint bármelyik más nyelv, mert az a világnyelv. Ilyenkor felmegy bennem a pumpa. Könyörgöm, árulja már el egyszer valaki, hogy mégis miért, mitől?
Mindezt most egy mai publicisztika kapcsán írom (Ludwig Emil: Nyelvek versenye,
Magyar Hírlap). Idézek belőle:
„Ne legyünk soviniszták! Ne hangoztassuk, főleg mások előtt ne, hogy a világon legszebb a magyar nyelv. Mert ha mégis az lenne, mit szóljon hozzá az olasz, a francia és a spanyol, akinek nyelvében benne van a latinok lényegre törő szabályossága, a mediterrán táj és kultúra szépsége, a fülbemászó muzsika és a beszéd dallama? Meglehetős költő volt a mi Petőfi Sándorunk, a Szeptember végén címmel költött verse a magyar nyelv és lélek örökbecsű kincse. Csakhogy ő azt is leírta, hogy „…óh, dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled…”, amit a vájt fülű idegen egy jerke bégetésének vélhetne.”
Most nem kezdem el idemásolni, hogy külföldi tudósok milyen elismeréssel adóztak a magyar nyelvnek – kissé hosszú lenne. Ám jó, oké, ne legyünk soviniszták. De mikor voltunk mi azok? Tessék mondani, hány népre, nemzetre erőltettük reá valaha is nyelvünket? Tudtommal nekünk még gyarmataink sem voltak soha a világon. Sovinizmus van persze, hogyne lenne, de azt inkább másoknál kellene talán keresnünk, nemde? Ám a puma igazán csak ezután szaladt fel bennem:
„Mindenki tanuljon meg angolul vagy/és németül meg spanyolul, hogy ne legyenek a magyarok külföldön kézzel-lábbal mutogató, orrtúró bunkó Göre Gáborok.”
Na ne, kérem! Ha valaki kézzel-lábbal mutogat, miközben az orrát túrja, az többnyire nem a magyar. Az meg aztán mindennek a teteje, kedves Ludwig úr, hogy a magyar bumfordi Göre Gábor. Nem ártana egy kicsit elmélyülnie Gárdonyi Géza műveiben. Akkor megtudná, hogy a „Göre Gáborok”-at bizony csak megsüvegelnünk illene haló poraikban is. A paraszt nem a bunkóság, a butaság megszemélyesítője – amit a „józan paraszti ész” kifejezés is hűen tanúsít.
Keserű lett a szám íze. Eszembe jutott valaki, aki 1992-ben azt írta, hogy „ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. Ludwig publicisztikájának fentebbi kitétele mintha erre rímelne. Vagy netán tévedek?
Nos, a „Göre Gáborok” valóban nem használtak oxfordi szótárat, nem jártak soha a Szajna vagy a Temze partján, sőt meglehet, hogy nem is tudtak létezésükről. És? Összedőlt a világ? Ám idézhetnők Szabó Dezsőt is, aki egyik tanáráról feljegyezte, hogy ott Székelyföldön élve a geográfia túlzásának tekintette Kolozsvár létezését. Ki sem mozdult soha a szülővárosából. Akkor ő is csak egy provinciális, elmaradott bunkó volt? Csak az művelt, az „európéer”, a világpolgár, a „világfi”, aki a világon mindenütt otthon van, aki mindenhol minden nyelven tud – de legfőképpen angolul?
Nagyon szeretem néhai jó Tóth Tihamér püspök atya nevelési műveit, de amikor a művelt ifjúságról szólóban arról írt, hogy aki nem tud idegen nyelveken, az nem is tekinthető igazán műveltnek, kivételesen ő is bakot lőtt, éspedig nagyot. Akkor például Dantét sem tekinthetnők igazán annak, mert nem nagyon jeleskedett az idegen nyelvek tudásában. Ám tegyük fel, hogy ez mégiscsak igaz. Akkor viszont nem mi magyarok vagyunk a soviniszták, a műveletlenek. Mi ugyanis, ha külföldön kényszerülünk dolgozni, többnyire derekasan megálljuk a helyünket idegen nyelveken is, legalábbis derekasabban, mint a hamburgert zabáló, csorgó nyálú, kopott farmerű, a legújabb okostelefontól elszakadni egy percig sem tudó szájtáti külföldiek a Kárpát-medencében.
Hát ennyit mára, amolyan napi evangélium gyanánt, kedves Ludwig úr, a magyar nyelvről, a sovinizmusról, meg a „Göre Gáborok”-ról…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info