A minap régi fotókat nézegetve előkerült kettő, éspedig a Nemzeti Sínház 1965. március 27-én történt felrobbantásáról. Olyannyira sokkolóak, hogy ismét felszínre hozták belőlem a szomorúságot, amiért is vannak, ráadásul nem kevesen, akik ha különböző indítékokból is, de hajlamosak visszasírni a Kádár-rendszert.
Most nem kizárólag Thürmer Gyulára és egy dácsát bőven betöltő lélekszámú pártja híveire gondolok, hanem általában mindazokra, akik visszasírják a Kádár-korszakot, mondván, a mai globális pénzügyi diktatúrához képest aránylag élhető volt. „Akkor jobb volt, sőt lényegesen jobb, mint ma, mondjon bárki bármit is!” – hangoztatják úton-útfélen.
Ha e fotókra nézek, nem ez jut azonban az eszembe valahogy. 1965. március 27-ére esett a színházi világnap. Ekkor robbantották fel a Blahán álló „Nemzeti”-t. Ez volt a neve. NEMZETI. Nagybetűs fogalom volt. A magyarnak levés, a magyarnak megmaradás egyik szimbóluma. Régóta bögyében lehetett a hatalomnak, az biztos. Nyilván keresték is az időpontot, mikor tüntessék el. Március idusán mégsem illett. Így került sor 27-ére. Igen, pont a színházi világnapra! A robbantáskor a színtársulat az EMKE étterem emeletén nézte zokogva, sőt átkozódva a homlokzat leomlását.
Nézem hát a két képet, amit feltettem Facebookomra – ami ott is lesz rajta, amíg Zuckerbergék újra le nem törölnek –, s olvasom a láttukra megjelent hozzászólásokat. Közülük néhány jellemzőt idemásolok.
„Most nem azért. De nektek ez jó, ami most van és megy? Csak úgy megkérdezem. Voltak hibák, de ilyen gané szélsőséges közveszélyes bűnözők nem voltak. Azért el kell ám ezen is gondolkodni. Nem csak gyűlölni mindenkit. Én nem védem a bűnösöket. De ami jó volt, az jó volt. És az igen is hiányzik. És nem korlátoltan gondolkodni, hogy náci, fasiszta, kommunista stb.”
Megdöbbenek. Nem voltak olyan szélsőséges közveszélyes bűnözők, mint ma? Nem, sajnos voltak ilyenek már akkor is jócskán, legfeljebb arról van szó, hogy ivadékaik még náluknál is alábbvalók. A gonosz szellemet igenis akkor engedték ki a palackból, csak legfeljebb még nem tudott frissiben úgy szétáramolni, mint most. Az embereket már akkor elkezdték leszoktatni a felelősségvállalásról, az önálló gondolkodásról, a világos beszédről és írásról, és sorolhatnám, még mi minden másról.
A fentebbi hozzászólásra volt aztán, aki így felelt meg:
„A Kádár-rendszer szimplán a Horthy-rendszerből öröklött és tőlünk ellopott vagyonokból prosperált. Aztán amikor azt a vagyont felélték, lezüllesztették jött a hitelfelvétel. Kádár alatt NEM volt jobb, mert nekünk (és nemcsak nekünk, de „kulákig bezárólag mindenkinek”), például MINDENÜNKET elvették.1945 óta ugyanaz az „elit” birtokolja jogellenesen a hatalmat, töretlenül. A „Kádár alatt jobb” volt kijelentés hibájába azok esnek (talán jóindulattal), akik nem látják a fent vázolt folyamatot. Az összes jelentős szociális és oktatási intézmény például 1945 előtt (Horthy, illetve a Monarchia alatt) épült.”
Ehhez csak egy példát teszek hozzá megerősítésül: a nyolc osztályos elemi, az úgynevezett általános iskola működési modelljét éppen Hóman Bálint közoktatási reformtervezetéből vették át.1945 után – vagy ahogyan akkortájt mondták, „kommunizálták”. De persze csak formálisan. Tartalmilag már nem. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a „tantárgyak tantárgyát”, a hit-és erkölcstant elhagyták, a tantárgyakat – nemcsak a történelmet, hanem például a biológiát is! – pedig a moszkvai szabóság elvárásaihoz szabták.
Igen, bizony nem tévedés, még a biológiát is. Emlékszem, volt az általánosban egy orosz származású biológia tanárnőnk, aki nem győzte óráin eléggé hangoztatni a „szovjet tudomány” hallatlan erőfeszítéseit, melyekkel sikerült valahára az élet eredetét egyszer s mindenkor tisztázni. Darwin fanatikus híve volt. Lelkendezve emlegette bizonyos Oparin professzor csodálatos felfedezését a „koacervátumok”-ról, az élőlények és az élettelen anyagok közötti amolyan „átmeneti molekulák”-ről. Ma már persze csak dőlök a röhögéstől, ha ezt felidézem. Azon viszont nem, hogy a csernobili robbanásról úgy beszélt, mint egy szóra sem érdemes „üzemi baleset”-ről, amiknél sokkal nagyobbak történtek Németországban…
Volt, aki azt írta továbbá: „Keresetünk elég volt a rezsin kívül ruhára, cipőre (maszek készítés), opera előadásokra, hangversenyre, uszodára, nyaralásra, egy hetes téli üdülésre, természetesen családostul. Most meg csak a rezsit tudod kifizetni a havi keresetből.” Igen, csak figyelembe kellene venni, mi lett az ára a „fridzsiderszocializmusnak”, a „gulyáskommunizmus”-nak. A hitelek hitelekre halmozása nem mehetett büntetlenül. Vagy arra már nem emlékszünk, már akkor is mennyit loptak a gyárakból – akár az egyszerű munkások, akár a vezetőik, vagy éppen arra, hogy csak a kétkezi munkásoknak nem volt nyaralójuk, viszont az elvtársaknak igen?
A hozzászólásokat szemlélve ismét eszembe jutottak Csurka István sorai a „Tízből tíz” című, 2002-ben megjelent elemzéséből: „Már a Hitel egyik első számában leírtam, 1986-os amerikai élményeim, valamint az 1988-ban már erősen fújó rendszerváltó szél hatására, hogy „nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene, nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak bennünket”. A mondatot természetesen megértették. 1989 végén Kis János, az SZDSZ akkori elnöke Amerikából hazajövet kijelentette, hogy a két párt, az MDF és az SZDSZ között lehetséges az együttműködés, a szövetség, ha engem kihagynak belőle. Mert antiszemita vagyok. Én persze tudtam, hogy a húskampókról van szó. Nem lehet a vezetésben olyan ember, aki ezt így látja. Még csak nem is washingtoni, hanem Nem York-i húskampó? New York a világ legnagyobb zsidó városa. Miről beszél ez az ember? Az átakasztás megtörtént, és az MDF-ből való kizárásom is.”
Csurka ezúttal is pontosan fogalmazott. Húskampókról beszélt. Ma lehet, persze, hogy úgy érezzük, a New York-i húskampóra helyezésünkkel még rosszabb lett, mint volt a moszkvain faló függésünkkor, csakhogy a nosztalgia semmiképpen sem magyarázat és főleg semmiképpen sem megoldás tragikus problémáinkra.
„A történelem az élet tanítómestere” – tartja a régi római közmondás. Így igaz, de csak akkor az, ha nem ragadunk le a felszínen, ha nem felületesen, összefüggések, ok-okozati viszonyok felismerése nélkül próbáljuk megérteni miértjeit. Mert megértem ugyan sokak, sőt milliók elkeseredettségét az 1989-ben várt rendszerváltozás elsikkasztása s az így előállt mai helyzet miatt, ám nem értem, miért éppen az elsikkasztást előidéző kádári világ iránti nosztalgia, a „legvidámabb barakk” visszasírása a reakció reá?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
