Nem számolom már, hányszor tiltottak le a Facebookról: legutóbb tegnap este. Azóta persze visszajöttem. Igazából már csak heherészni tudok ezen. Elvégre, kérdezem, ha akaratom ellenére kidobnak az ajtón, mégis miből gondolják egyesek, hogy természetemből következően nem mászom vissza az ablakon? Tetszik, nem tetszik ugyanis, a Facebook életünk részévé vált. Ha úgy tetszik, az orwelli világ részévé.
Erről persze nyilván nem csak jómagam tanúskodhatom. Az MNO tegnapi írásában (Herczeg Szonja, György Zsombor: Facebook, Fidesz és a Zuckerberg-cenzúra) olvassuk:
„Igaz, ami igaz, a Facebook sajátos cenzúrázó gyakorlatot folytat, irt minden, a nemi identitással kapcsolatos sértő tartalmat, és nem tűri meg a szexualitás csíráit sem. Ugyanakkor nem csapja ki a biztosítékot a nemzetek, jelképek gyalázása. Így történhetett meg, hogy míg egy elsőre női mellnek kinéző könyököt ábrázoló fotót is eltávolítottak, a bejelentések ellenére nem zavarta őket az a múlt év júniusi, a magyar–román futball-Eb-selejtező előtt posztolt bejegyzés, amelynek képi világa a magyar zászló levizelését imitálta. A román szurkolói csoport, a Pyro SudEst Torte Fumigene posztja mindezt a „Fuck Hungary” megjegyzéssel kísérte.”
Ami tehát a legvisszataszítóbb a Fészbúk működésében, az az, hogy rajta az égvilágon bárki bármit írhat kontrollálhatatlanul – legalábbis, ha a hagyományos értékeket gyalázza. Ha valaki feltesz rá egy Hitler-képet pozitív kommentárral, rögvest letiltja (ez történt egyszer velem), de ha vonagló aktfotókat, akkor rajtahagyja azokat. Ugyanez áll a Fészbúkon működő „zárt közösségi” csoportokra is, amelyek – ahogyan egy kedves ismerősöm a minap fogalmazott – gyakorta „önjelölt elitisták belterjes szellemi homokozó”-i. Így volt alkalmam például megismernem egy ilyen csoportot nemrégiben, amely eleinte jól működött: konzervatív fórumnak tűnt (ezért magam is bejelentkeztem rá), aztán szép lassan iszlámpárti és katolikusgyalázó felületté alakult át, „összvallási dühöngő”-évé, amelyen egy szempont maradt a mérvadó: „Bergoglio gyűlölete” – amint egyik ügyeletes hozzászólójuk írta. Mielőtt félreértene bárki is: ha valaki, akkor én aztán egy pillanatig sem védem Bergogliót, de hogy a „gyűlölete” az egyetlen szempont, ami a csoport tagjai közötti kohéziót képezi, elképesztő. (Természetesen azóta innen is kitiltottak, tevékenységem helyességének mintegy indirekt elismeréséül.)
Igen, a Facebook működése valóban teljesen orwelli, sőt… Először, paritásos és egalitárius alapon, még megengedi, hogy egy magamfajta szerepelhessen rajta. Aztán amikor azt veszi észre, hogy a rajta megjelenő tartalmak egyre népszerűbbekké kezdenek válni, hirtelen letiltja. Kezdheti az illető elölről. Aztán jön az újabb tiltás. Csakhogy a Facebook működését szabályozó tényezők alaposan melléfogtak: már hiába tiltanak le személyeket, ha azok a szellemet kiszabadították a palackból. Mert ahogyan a madár ágról ágra, a letiltott személyek profilról profilra vándorolva mégiscsak megmutatják, kié a végső, a döntő szó.
Persze legyünk igazságosak: a démonikus jellegek messze nem korlátozódnak csupán a közösségi oldalakra, élükön a Facebookra. Ott van a Wikipédia, az internetes „szabad enciklopédia”. Ezen úgyszólván bárki bármit írhat. Megfigyeltem már, hogy ha valaki valamit nem tud a Facebookon, akkor egy másvalaki azonnal „odalinkeli” a szóban forgó téma wikipédiás szócikkét, mint „mértékadó” forrást. Ahogyan már korábban is írtam, így születnek a legtöbbször az egyetemi szakdolgozatok: egymásnak ellentmondó, gyakorta szedett-vedett wikipédiás cikkekből összeollózott szövegeket ollóznak egybe aztán a jövendő „diplomás értelmiségijei” maguk is, amiket rendszerint el is fogadnak tanáraik…
Ülők hát gépem előtt és heherészve szemlélem a Facebook-monitoring szerény magamat kitüntető figyelemben részesítő letiltó manőverét. Hiába, hogy a Facebook-cenzúra csak „ politikailag korrekt”-séget ismer, igazán nincsen hatalma rajtam. Igazán? Semennyire. Szóval viszlát, kedves Iván, viszlát, kedves Zuckerberg!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info