Tegnap hírt adtunk arról, hogy a Mazsihisz honlapja megemlékezett Móricz Zsigmondról, de úgy, hogy csonka szöveget közölt. Este pótolták. De mivel? Maszatolással.

„Móricz mindig abból indult ki, hogy van sajátos, a nem zsidó magyarokétól világosan megkülönböztethető zsidó „fajiság”, sajátos fogékonyság és látásmód, sajátos tapasztalatok, amelyek csak a zsidókra és rájuk viszont sok tekintetben egységesen jellemzőek.

Mivel úgy tartotta, hogy az irodalom voltaképpen az ilyen, sajátos tapasztalatok megértése és leírása, hogy „voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj, ami megsebzi az embert”, ezért érdekelte a zsidó „karakter”, és ennek kifejeződését szerette volna viszontlátni a zsidó származású írók munkáiban. Ezért beszélt elragadtatottan Komor András egyik regényéről, ezért támogatta hatalmas lelkesedéssel „a soproni zsidórabbi fiát”, Pap Károlyt. Megszabadítottál a haláltól című művét „korunk egyik legnagyobb alkotásá”-nak nevezte a Nyugatban.

A zsidó lélek az irodalomban című vitacikke némi gyanakvást is kelt: érvelése szerint a zsidók is akkor tudnának igazán értékes megfigyelésekkel hozzájárulni a magyar irodalomhoz, ha arról beszélnének, amit a legbensőségesebben ismernek: saját zsidó környezetükről, világukról. Schöpflin Aladár válasza szerint ez egyfajta szellemi gettóba kényszerítené a zsidó származású szerzőket, Komlós Aladár azonban üdvözli a szöveget, mint annak elismerését, hogy a zsidóság problémái is integráns részei a magyar irodalomnak.

Móricz határozottan tiltakozik az 1938-as első zsidótörvény ellen, de a végkifejletet – például nagy kedvence, Pap Károly meggyilkolását – már nem éri meg. 1942 szeptemberében, 63 éves korában hal meg.”

Íme tehát a folytatás. Ami, Komlós Aladárra való hivatkozással, azt a látszatot kelti, mintha a zsidóság problémái magyar problémák is lettek volna. Mintha létezne olyan, hogy magyar-zsidó vagy zsidó-magyar. Mintha a zsidóság emancipációja megtörtént volna, éspedig zavartalanul, aminek megörökítése feltétlen irodalmi érték lenne.

De ha már zsidó emancipációról van szó, akkor lássuk csak, hogy éppen Komlósnak mi volt a valódi véleménye az „emancipált zsidó”-ról:

„Az emancipált zsidó élete egy hisztériás bujkálás a szégyenlett származás vállalása elől. Legelőször rendszerint a környező uralkodó nép színeibe öltözik. Később esetleg egy mind végletesebb és mondvacsináltabb nemzetköziségbe. Zsidó voltának érzését azonban mindenképpen elnyomja magában.”

Ejha! Szóval szégyenli a származását az emancipált zsidó. Jó, de akkor ő most micsoda? Netán antiszemita? De olvassuk tovább Komlóst!

„A hiba természetesen nem az, hogy az emancipáció megtörtént, hanem az, hogy csak félig történt meg; nem csoda, ha a zsidóság elvesztette az egyensúlyát. A zsidóságnak meg kell találnia elvesztett harmóniáját. Ha egyelőre nem is tud összhangba jutni a környezetével, módjában áll megteremtenie az összhangot önmagával; ha ez meglesz, talán jobb viszonyba fog jutni a külvilággal is.”

(Koral Álmos [Komlós Aladár]: Zsidók a válaszúton. Presov [1920], Minerva Nyomda. 14–15. old.).

Hát ami a környezetével való „összhangba jutás”-t illeti, valljuk meg őszintén, valahogy sohasem sikerül neki. És nemcsak nálunk nem. Szinte sehol sem, függetlenül attól, hogy Móricz vagy mások mit mondtak erről. Ám ennek okainak firtatását ne a Mazsihisztól várjuk…

Ifj. Tompó László – Hunhír.info