Úgy látszik, olimpiai győzelmeink a legkevésbé sem mozgatják meg az örökösen csak a saját kisebbrendűségi komplexusaikat reánk ruházni akarók lelkiismeretét, hiszen a jelek szerint a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy a mieink aranya, ezüstje, bronza mögött álló heroizmus a hazaszeretet legszebb himnusza, amely hatalmas energiákat szabadít fel bizony azokban is, akik nem aktív sportolók, hiszen megacélozza az ő akaratukat is, így aztán sikereiket ők is magukénak érzik.
Ezért, hogy egy nemzet mentális mivoltát nem véletlenül fémjelezték mindig a művészeket is megihlető olimpiák – gondoljunk csak múlt századunkban Leni Riefenstahlnak az 1936-os berliniről készült két részes filmjére, amelynek már a címe is (az elsőé Fest der Völker, A népek ünnepe, a másodiké Fest der Schönheit, A szépség ünnepe) mindent magában foglalt –, ezért, hogy nálunk még a kommunizmus legsötétebb évei alatt is a hazaszeretet lángjai gyúltak fel a szurkolók szívében, amikor az arénákon a tömegből spontán kitört a Himnusz, ezért a rendszernek ellenállókat eleve fasisztáknak nevezők korában nem véletlenül született a rigmus: „Nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta.”
Négy éve az olimpián Gyurta Dániel spártai jellemre valló, méltán himnuszértékű mondata – „tizenöt millió magyart kellett végigvinnem ezen a kétszáz méteren” – nem jelent számukra semmit, akárcsak mostani győzteseink teljesítménye. Nem értik, bajnokaink teljesítménye valóban mindenkor a népek és a szépség ünnepe, amely persze az örökösen csak a saját kisebbrendűségi komplexusaikat reánk ruházni akaró lelkiismeretüket a legkevésbé sem mozgatja meg, hiszen számukra a testre, a mozgásra is kiható lelki szépség és szellemi kiegyensúlyozottság egyfajta „szörnyetegség”, amelynek jeleként közülük egy bizonyos Schubert Gusztáv Riefenstahlt (a Filmvilág 2002/12. számában) egyenesen a „szépség szörnyetegé”-nek nevezte.
Ezért, hogy sohasem homályosul el szemük győzelmeinken, ezért, hogy gyakorta még annyit sem mondanak, „szép volt, fiúk!”, ezért, hogy csak kisebbíteni tudják teljesítményeink hírértékét, hogy hol, mint egykor, Egerszegi Krisztina öt egyéni olimpiai aranyát kevesellték, hol, mint most, azt sulykolják, mennyire leszerepelt a 11-9-es olasz győzelemmel a magyar férfi-vízilabdaválogatott az olaszokkal szemben, elárulva ezzel, vagy nincs fogalmuk a szóban forgó sportágról, vagy minket néznek szó szerint hülyéknek, mintha nem tudnánk, hogy a csapat bizony kiöregedett, így nem bírták tovább a versenyt fiziológiailag-biológiailag, amiért nem szapulni kellene őket, elvégre korukhoz képest így is kiválóan küzdöttek.
Ezért, hogy ilyetén teljesen hidegen hagyja őket mostani futballistáink teljesítménye. Igen, sohasem eveznek mélyre, mindig csak a felszínen habzanak, akikre mindezekért tökéletesen igaz a középkor egyik legkiválóbb lelkiségi írója, Clairvauxi Szent Bernát (1090-1153) jellemzése:
„Egyedül saját magukat becsülik, s ezt kívánják embertársaiktól is. Ha egy ilyen ember például tudományos munkát folytat, gyűlöl mindenki mást, aki ugyanezt teszi: ha gyakorlati életpályán forgolódik ügyesen, nem szereti, ha vannak hasonlók hozzá e téren: ha a pénz az ördöge, felebarátja növekvő gazdagsága egyenesen kín számára: életerős, szép külsejű? A hozzá hasonló láttára összetörik. Megpukkad szinte, ha nem tud szóhoz jutni. Gyötri a kín, míg hallgatókra nem talál, akik előtt feltálalhassa a „fontos” tudnivalókat, fölszabadítsa mindazt, ami a bensejében van: mindenkinek tudnia kell, hogy ki ő és mily kiváló ember.”
(Evezz a mélyre! Clairvauxi Szent Bernát műveiből elmélkedési anyag. Összegyűjtötte és fordította: Dr. Golenszky Kandid. Budapest, 1944. Korda Rt. 125, 127. old.)
Ezért olimpiai győzelmeink a legkevésbé sem mozgatják meg az örökösen csak a saját kisebbrendűségi komplexusaikat reánk ruházni akarók lelkiismeretét, hiszen a jelek szerint a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy magyar futballistáink győzelme a hazaszeretet legszebb himnusza, amely hatalmas energiákat szabadít fel bizony azokban is, akik nem aktív sportolók, hiszen megacélozza az ő akaratukat is, így aztán sikereiket ők is magukénak érzik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info