Bogár Lászlót nem kell bemutatnunk. Pontos diagnózisokat nyújt, ez biztos. Közgazdász, de lehetne akár fizikus is, aki a hajszálcsövességet elemző tudós alaposságával ábrázolja társadalmi, gazdasági, sőt – ami a legfontosabb – erkölcsi folyamatainkat, mindezek végzetes romlását. Szóval jó terapeuta. D vajon ugyanilyen jó diagnoszta is?
Még 2009-ben jelent meg a világhálón egy alig másfél perces, világhólóról letölthető nyilatkozata – eddig 58 416-an hallgatták meg. Unos-untalan eszembe jutnak akkori szavai. Röviden: körülírhatjuk ugyan mindazon személyeket és intézményeket, melyek a világromlásért felelősek, válaszúthoz érkeztünk, mert a válságért felelős politika eliteknek el kell dönteniük, továbbviszik-e azt a most már évszázadok óta tartó folyamatot, hogy a külső birodalommal való szembeszegülés helyett inkább a birodalom kiszolgálását választják és értelemszerűen a saját népükből préselik ki azokat az erőforrásokat, amelyeket aztán kiutalnak a birodalomnak, vagy pedig szembesülnek azzal, hogy ez a folyamat már a végéhez közeledik, éspedig nem azért, mert a nép már nem akarja vállalni a terheit, hanem mert egyszerűen nem tudja vállalni, és akkor már nem lesz min uralkodni.
Elegünk van abból, hogy újra és újra csomagolni kell gondolatainkat. Ha viszont ezt tesszük ölbe tett kézzel, ne csodálkozzunk, hogy tönkremegyünk.
Mindez igaz, persze, csakhogy olybá tűnik, nem több puszta diagnózisnál. És a terápia? Nem, hangsúlyozom, félreértéseket elkerülendő, minden tiszteletem Bogár Lászlónak, szemfelnyitó könyveiért és előadásaiért. Azonban attól, hogy ha fáj valamink, és tehetetlenségünkben orvoshoz fordulunk, korántsem oly biztos, hogy valódi gyógyírt kapunk. Ám, hogy ne rébuszban fogalmazzak, íme egy történet:
„A párisi Pantheonban nyugszik Jaures, a vad vallásgyűlölő. Az ő jelszava volt: „Meg kell semmisíteni a keresztény gondolatot!” Hadat üzent mindennek, ami keresztény. A vallásos tárgyú könyveket megsemmisítette. Háza küszöbét csak az léphette át, aki kipróbált istentagadó volt. Egyetlen, rajongásig szeretett leánya mellé egy istentelen nevelőnőt vett, akinek még külön azt az utasítást is adta, irtson kii a gyermek szívéből mindent, ami keresztény.
Egyik napon, különösen jól sikerült, istentelenségektől hemzsegő, uszító politikai beszéde után elégedetten pihent szobájában és leányára, Germainere gondolt. Ő lesz élete munkájának koronája. Szép, fiatal nemes lelkű és hitetlen! Közben nyílt az ajtó és belépett Germaine.
– Kislányom – mondta és gyengéden magához ölelte. – Nem tetszik nekem, hogy annyit magányoskodsz. Gyakrabban kellene vendégeket látnod, fiatalembereket meghívnod… Így nem fogsz magadhoz méltó élettársra találni…
A fiatal lány elmosolyodott. – Már találtam is édes, jó apám!
Jaures nagy szemeket meresztett.
– Ugyan kit?
– Valakit, aki előtt csak térden állhatok!… Édesapa, zárdába akarok lépni, hogy egészen Krisztusé lehessek!”
(Ferences Közlöny, 1937. január, 9. old.)
Akinek van szeme a látásra, tudja, mire céloztam e történet ideidézésével – akinek pedig nincsen, azt viszont csak őszintén sajnálni tudom. Az ellenség – a címbeli kérdésre válaszolva – mindenesetre úgy látszik, előbb tudja, melyek az igazi gondolataink, mint mi – remélve legalábbis, hogy azok kizárólag az isteni Megváltótól eredők.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info