A testvér a Szittya Vitézek Társaságába tévedve, tapasztalva, hogy csak klapanciák faragásával foglalkoznak ottan, feltette a kérdést, miért vesződnek ezzel? Naivan azt hitte, lesütik szemüket és bocsánatot kérnek. Ezentúl inkább a fakanalat forgatják majd, mint a tollat.
De hamar szembesülni kellett, hogy megint tévedett, azaz túlbecsülte a „népem-nemzetem-hazám” hármasságát imamalomszerűen hangsúlyozók nívóját. Egyikük, aki hun honleánynak és szittya ivadéknak tekintette magát – miközben a nőemancipáció elodázhatatlanságát hirdette, ahol csak lehetett –, mérgében összeráncolta szemöldökét. „Klapancia? Mi a bánat az?” – kérdezte magában. Bár rühellte az internetet – az is, mint minden rossz, a zsidóknak köszönhető! –, azért most mégis elővette Árpád-sávos szegélyű laptopját, hogy tudakozódjon, mit is jelent ez a fránya szó.
„Biztosan ezt is a zsidók találták ki” – mondta most már félhangosan, majd rákattintott a WikiSzótár.hu-ra, ahol szóról szóra ezt találta:
„klapancia (főnév) Irodalmi: Kínrím, mesterkélt, erőszakolt, kiagyalt, gyakran az értelem rovására menő, rendszerint több szótagú, néha több szóból álló rím. A fűzfapoéta versei tele vannak klapanciával. Rímei nem művésziek, inkább csak bosszantó klapanciák. Gyatra vers, amelynek rímei kínrímek. A fűzfapoéta klapanciát farag. A szerelmes ifjú egy klapanciával akarja megdobogtatni a lány szívét.”
Több sem kellett neki. Földhöz vágta borsos áron tegnap bekötött, árvalányhajjal díszített verses mappáját és gyilkos pillantást vetett a testvérre, majd eloldalgott, de annyit odamondott még azért: „Maga meg egy közönséges zsidó ügynök, érti?” A testvérnek erre, hogy, hogy nem, Heller Ágnes esete jutott eszébe. Történt ugyanis, hogy egyszer bejött az órára, hosszasan körülnézett, majd hirtelen azt mondta: „Gyerekek, b@szni kell, az a legjobb a világon.” A hallgatók éppúgy nem értették, mi lelte Hellert, mint a testvér, hogy mi történt a hun fűzfapoétával…
Ifj. Tompó László – Hunhír.info