Nem állítás, kérdés ez. De nem egészen ok nélkül való. Nem mindenki Szent Pál apostol ugyanis, aki reá hivatkozik, az ő sorsára. E sorok szerény írója például csekély húsz éve tanulmányozza a katolikus teológiát, de annak hivatásos művelői között eggyel sem találkozott, aki szerint feltétel nélkül be kellene fogadnunk minden megtévedt bárányt a keresztény világba, pláne, ha a zsidóság aklából jönnek felénk. Vajon miért?
Illesse tisztelet természetesen a kivételeket, de ezek száma úgy tűnik, túlontúl csekély mindmáig. Egy méltán híres néhai katolikus morálteológus – Schüch Ignác – könyvéből idézek:
„Ha valamely izraelita jelentkezik az egyházba való felvételre, a vizsgálatot, tanítást és előkészítést illetőleg az általános szabályokat kell szem előtt tartani. Ily megtérőkkel szemben azonban (proselyta) kétszeres óvatosságra van szükség s különösen szívükre kell kötni, hogy becsületes üzlethez, munkás életmódhoz fogjanak s eddigi hitsorsosaik részéről üldöztetésre legyenek elkészülve stb. A tanítást az ószövetségbeli jövendölésekhez kell kötni, hogy megerősítse azon meggyőződést, amely szerint a megígért Megváltó Jézus Krisztusban már megjelent.”
(A lelkipásztorkodástan kézikönyve. Győr, 1910. Győregyházmegye Könyvsajtója. II. köt. 586. old.)
Egy zsidóból katolikussá lett író-tanár, Székely Nándor, többször is foglalkozott a zsidó konvertiták helyzetével a Magyar Kultúra című katolikus társadalmi és tudományos szemle hasábjain. Lássuk néhány rendkívül időszerű megnyilatkozását, melyekben arra a kérdésre kereste a választ, hogy valójában mi is áll a hazai zsidók konverzióinak hátterében?
„Nem Krisztus-keresés, csak a Moloch utáni futkározás; nem lelki szükséglet, hanem földi igények kielégítése; nem vágy, hanem cél, nem tartalom, csak keret a mai konverziók gyakori háttere. Igen, van bátorságom megvallani ezeket is. Megokolt, sőt szükséges az óvatosság, megokolt, sőt szükséges a tartózkodás, a bizalmatlanság, a merevség ezekkel a „hitújoncok”-kal szemben. Mert ezek nem hitújoncok, csak kirándulók; nem „újszülöttek” Krisztusban, csak öreg, letört izraelita szerencsevadászok, kik Kalifornia aranymezői helyett az Anyaszentegyház világosságát akarják elhomályosítani arany után lihegő rajukkal.”
(Két levél a megkeresztelkedőkről. 1930. évfolyam, 377. old.)
Noha, amint fogalmaz, „ma olyan idők járnak, amikor a „hallgatni arany” elve az uralkodó”, nem restelkedett megvallani, mi szerinte a zsidóság igazi tragédiája a történelemben. Íme:
„A zsidóság kétezer esztendő balsorsa alatt sok szép jelzőt talált ki önmagáról, sok élénk fantáziára valló metaforát, mellyel a saját helyzetét és szerepét akarja elénk tárni. Ő a „védtelen bárány a farkasok közt”. Ma már olyan bárány, amely a farkast tépi széjjel. Ő „a világ élesztője, melyből minden szép és nemes kel”. Többek között a vörös színű internacionalizmus is. Ő „az Írás népe”, hogy aztán minden írást elolvasson, csak a Szentírást nem. Ő „adta a világnak a prófétákat és igehirdetőket”. Azért, hogy idővel ők maguk gyilkolják le őket. (Hosea, Amosz, Ezékiel) Sőt, a zsidóság nagy tanítójának, Mózesnek is a zsidók elől kellett menekülnie, hogy megmentse életét. Ezért mondja Heródes, a fél-zsidó, fél moáb király: „Szívesebben lennék zsidó házban sertés, mint próféta, mert a sertést nem ölik meg, de a prófétáikat igen. Ma már ehhez az igazsághoz sem maradt hű a zsidóság. Megölik a sertést is már és nem törődnek a prófétákkal.”
(Újabb levél egy zsidó anyához. U. ott, 1931. évfolyam. 80. old.)
Kegyetlen sorok, nemde? Hangsúlyozom azonban, hogy mindezt egy eredendően zsidó szerző írta. Aztán így folytatta:
„Az Egyház megköveteli – a múlt keserű tapasztalatain okulva –, hogy konvertitái, ha nem is a valóságban, de lelkileg „erkölcsi szőrcsuhát” öltsenek magukra, jöjjenek a tisztálkodás vágyával, a vezeklés bűnbánatával, a tiszta élet fehér leplében, keresztény alázattal és krisztusi szerénységgel. Ezt a „kabátot” nem igen akarták a „kikeresztelkedő” zsidók magukra venni és épp ezért érthető, ha az Egyház óvatossággal, a vallási reneszánszát élő katolikus világi társadalom pedig bizalmatlankodva, idegenkedve fogadja még a jó szándékú konvertitát is.”
(„A kényelmes kabát és a kényelmetlen kabát”. U. ott, 1931.évfolyam, 321. old.)
Székely Nándorról egyik kortársa, Nyisztor Zoltán atya később ezt írta:
„A zsidó rabbik böffentéseit nyilazta vagy a nyilvánosság kizárásával szerkesztett kóser lapocskák felett akart törvényt ülni.”
(Vallomás magamról és kortársaimról. Róma, 1974. 2. kiadás. Szerző kiadása-Ledermüller Olivér nyomdája, München, 114. old.)
Vagyis lehet, hogy olykor talán „túllihegte” hitsorsosait, ámde ez aligha változtat a sokszoros tapasztalaton alapuló tényeken. Köves Slomó rabbi a minap megmondta, értelmetlen zsidó-keresztény párbeszédről beszélni. Vagy zsidó valaki, vagy keresztény. De aki Isten országába óhajt jutni, tehetnők hozzá, választania kell, azaz kereszténnyé kell lennie. Amiért viszont, amint tudjuk, többnyire nem jár földi paradicsom.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
